Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Keresztes hadjárat
Lehet-e jogi megoldást találni egy olyan társadalmi problémára, amelyben a jog hagyományos eszközei következetesen kudarcot vallottak? Sajnos gyakran nem, és ennek fel nem ismerése többnyire csak súlyosítja a problémát. De ha az állam hajlandó nyíltan elismerni a szabályozási kudarcot és elfogadni a jogi szabályozástól eltérő realitást, akkor megnyílik a lehetőség az állami cselekvés eszköztárának bővítésére. 
Az elmúlt időszak sajtónyilvánosságot kapott kormányzati szabályozási elképzelései közül a legprogresszívebbnek azt tartjuk, hogy az egészségügyi államtitkárság felkarolta a Magyar Rezidens Szövetség azon javaslatát, amely a hálapénz elfogadását nyíltan elutasító orvosoknak költségvetési forrásból magasabb bért juttatna. A Zöld Kereszt Mozgalmat a Szövetség a dupla bér konkrét ígéretével indítaná. Az egészségügyi bérek néhány éven belüli megduplázásának esélyét egyfelől ugyan csekélynek látjuk, másfelől viszont adottnak vesszük, hogy az egészségügyi költségvetés valóban prioritásként kezeli a témát, így a forrásigény önmagában nem zárja majd ki a megvalósítást.
A hálapénz ma
A hálapénz esete klasszikus szabályozási kudarc. Ha egy külföldivel csak a Büntető Törvénykönyv szövegét olvastatjuk el, akkor a helyzet egyértelműnek tűnhet a számára: a boríték átadása aktív vesztegetés (három évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti), kérése és elfogadása pedig egyaránt passzív vesztegetés (egytől öt év). Ha pedig valamit a törvény szigorúan büntet, akkor azt nem is kell már szabályozni. Nem csoda, hogy nincsenek is további hálapénzes szabályok a magyar jogban.
Azonban a gyakorlatban a hálapénz adása és elfogadása nem igazán bűncselekmény, mivel a társadalmi elfogadottsága magas és a büntetés esélye csekély. Minden érintett (ideértve a nyomozó hatóságokat is) készséggel elfogadja azt a fikciót, hogy a hálapénz mindig legálisan juttatott, az orvos által nyújtott szolgáltatás igénybevételével össze nem függő ajándék.
Akkor is csak rendkívül ritkán indulnak büntetőeljárások, ha az orvos kéri a juttatást vagy maga jelöli meg a hálapénz összegét, pedig ezzel – ha már egy, hagyományosan balkániként jellemzett modell keretei között vagyunk – inkább javulna a beteg helyzete, hiszen megspórolná neki a betegtársak segítségével lefolytatandó, mindig izgalmas nyomozást a helybeli szokások után, és elkerülhető lenne az orvos túlfizetése is. A jelenlegi helyzet nem sokban különbözik attól, mintha a beteg által az orvosnak készpénzben adott bármekkora juttatás adómentes lenne. Így képezheti az állami egészségügy finanszírozásának fontos elemét egy olyan gyakorlat, amit csak a társadalmi elfogadottsága különböztet meg a tiszta korrupciótól.
Az (elvileg) büntetőjogi jellegű ösztönzők tehát nem elegendőek arra, hogy visszaszorítsák vagy akár megnehezítsék a hálapénz elfogadását. Senki nem érdekelt a helyzet megváltozásában: a hálapénzt elfogadó orvos kézenfekvő okból ellenérdekelt; a beteg mindenekelőtt az orvossal fennálló bizalmi viszony fenntartását kívánja elérni, így az orvostól független érdekeket nem érvényesít; az állam oldalán pedig hiányozhatnának ugyan a kieső adók, de a hálapénznek megfelelő finanszírozás rendszerbe pumpálására nincs módja.
Egy ígéretes irány
A zöld keresztes ötletben legalább négy tényező miatt vannak komoly lehetőségek ennek a helyzetnek a megváltoztatására:
1. Mindenekelőtt természetesen új anyagi ösztönzőt visz a rendszerbe az orvos oldalán. Itt van persze a szabályozás egyik nagy kockázata is: van akinek a dupla bér is kismiska a hálapénz összegéhez képest.
2. Új szereplőket, a számottevő hálapénzt eddig nem kapó orvosokat kapcsol be a szabályozásba. Az, hogy ők felteszik a keresztet, nem önmagában jelent változást, hanem a rendszer egészére gyakorolt hatásában.
3. Új erkölcsi ösztönzővel duplájára emeli a tétet: ha a beteg bízhat abban, hogy a zöld keresztes orvos nem fogad el hálapénzt, akkor a zöld keresztest nagyobb eséllyel fogja választani. Ha viszont a zöld keresztes is elfogadja, akkor nem csak „hiába” emelték az orvos fizetését duplájára, de minden további hálapénz-ellenes reform erkölcsi tőkéjét nulláztuk le. Itt sok múlik azon, hogy a mozgalomban részt vevő orvosok száma eléri-e a kritikus tömeget, azaz tud-e a beteg választani zöld keresztes és anélküli orvos között.
4. A kitűzővel megjelenne az első transzparens elem hálapénzügyben: a beteg és a hozzátartozó helyzetét már az is nagyban segítené, ha azt tudná, hogy kinél érdemes próbálkozni, jó esetben elvezetve oda, hogy a beteg valódi többletszolgáltatást kap a hálapénzért.
A javasolt irányt tehát kifejezetten jónak, a realitásokból kiinduló hálapénz-szabályozás ígéretét pedig fontos áttörésnek tartjuk. Bár mi magunk – másokkal ellentétben - nem látjuk teljesen át az elképzelés önmagában való megvalósításának esélyét, abban sajnos mindezek ellenére biztosak vagyunk, hogy a jó alapelgondolás nem garancia a hatékony megvalósításra.
A kockázatok
Az első és legfontosabb probléma természetesen az elképesztő forrásigény, ami (ha a beteg általi részfinanszírozás elve nem nyer rehabilitációt) önmagában kizárhatja a zöld kereszt javasolt formában való bevezetését. Holott az új szabályozás működésének kulcseleme a jelentős jövedelememelkedés. A fokozatos bevezetés pedig gyors kifulladásra ítélheti a kezdeményezést. A pénzügyi hatások vizsgálata azonban jól számszerűsíthető és Szócska Miklós munkáját se azon mérik majd le, hogy két hónappal korábban vagy később oldotta-e meg a hálapénzügyet.
Így itt lenne a nagy lehetőség arra, hogy az új szabályozási eszköz alkalmazásához érdemi költségvetési háttérszámítások és hatásvizsgálatok készüljenek, amelyekből például kiderülhetne, hogy tényleg a differenciálás nélküli bérduplázás írtja-e a leghatékonyabban a hálapénzt.
Ennek kapcsán azt a veszélyt is mérlegelni kell, hogy a hálapénz megszüntetése hogyan hat majd a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátások és a magánpraxis kreatív, jellemzően közpénzt emésztő együttes működtetésére. Aki eddig hálapénzből szerezte jövedelme nagyobb részét, ezentúl zöld keresztesként nem a betéti társaságával fog-e a kiesett hálapénznek megfelelő összeget számláztatni a társadalombiztosítási pénzből működtetett berendezések soron kívüli használatáért?
Mi lesz az új szabályozás válasza arra az esetre, ha a zöld keresztes orvos is hálapénzt kér vagy fogad el? Megvonják tőle a dupla bért? Visszamenőleg is? Vagy fellép ellene a nyomozó hatóság? Bármennyire is jóindulatúan viszonyul a jogalkotó az orvosokhoz, az új szabályozás csak akkor érhet el eredményeket, ha a kiindulópontja az lesz, hogy azt is meg akarják majd kerülni.
Végül egyértelmű válasz kell arra a kérdésre, hogy mostantól akkor a többieknek szabad-e hálapénzt elfogadniuk. Ha továbbra is ragaszkodunk a realitásokhoz, akkor a válasz nem nagyon lehet más, mint az, hogy igen. Ha viszont az elfogadás jogszerű, új irányai nyílhatnak a szabályozásnak, például előírható, hogy közzé, a beteg számára követhetővé tegye a szokásos hálapénzmértéket.
Tárgyi tévedések
A miniszterelnök az Európai Parlamentben a magyar elnökségi program vitájában elhangzott, a Médiatörvényt illető kritikákra adott válaszában két figyelemreméltó megállapítást tett, amelyek megfelelően konkrétak ahhoz, hogy érdemes legyen részletesen megvizsgálni őket. Vizsgálódásunk arra is kiterjed, hogy vajon a miniszterelnöki állítások jól jellemzik-e a törvényi szabályozás egészét, vagy éppen olyan csúsztatások, mint amivel maga vádol?
Első állítás:„Egy példa a Médiatörvénnyel kapcsolatos tárgyi tévedésekre: nem jár szankció és pénzbüntetés a magyar Médiatörvény szerint a kiegyensúlyozatlanság megsértése esetén.”
„Pénzbüntetés”, bírság valóban nem jár, más szankció annál inkább. Az esetleges félreértés alapja pedig az lehet, hogy a törvény szerint négy másik hasonló követelményért járhat a pénzbírság.
A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Médiaalkotmány)13. § (2) A tájékoztatási tevékenységet végző lineáris és lekérhető médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen, tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan tájékoztatni.A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Médiatörvény)12. § (2) A tájékoztatás kiegyensúlyozottságát - a műsorszámok jellegétől függően - az egyes műsorszámokon belül, vagy a rendszeresen jelentkező műsorszámok sorozatában kell biztosítani....181. § (5) Amennyiben a Hatóság döntése szerint a médiaszolgáltató megsértette a tájékoztatás kiegyensúlyozottságát, a médiaszolgáltató a Hatóság által megjelölt időpontban és módon - a Hatóság döntésében foglaltaknak megfelelően - értékelő magyarázat nélkül köteles a Hatóság döntését vagy a döntésben meghatározott közleményt közzétenni, vagy lehetőséget adni a kérelmezőnek az álláspontja megjelenítésére. A jogsértővel szemben ezen túl a 186-187. §-ban meghatározott jogkövetkezmények nem alkalmazhatók.185. § (1) A Médiatanács vagy a Hivatal médiaigazgatásra vonatkozó szabály megsértőjével szemben jogkövetkezményt alkalmazhat a 186-189. §-ban meghatározottak szerint.
A Médiaalkotmány 13. § (2) bekezdése és a Médiatörvény 12. § (2) bekezdése határoz meg kiegyensúlyozottsági követelményeket. A kiegyensúlyozottsági kötelezettség megsértése miatt kérelem alapján indított speciális eljárásban bírságot és a törvény többi rendes szankcióját valóban nem lehet kiszabni. Ehelyett azonban a hatóság a meg nem jelenített közlemény vagy a kérelmező véleményének közzétételére kötelezheti a médiaszolgáltatót. Egy közlemény főműsoridőben való beolvastatása, amit a hatóság szerkeszt bele a műsorba és a közlés módjáról is ő dönt, ne lenne szankció?
De mi a helyzet a Médiaalkotmány vonatkozó rendelkezése által felsorolt többi, a kiegyensúlyozottsághoz nagyon hasonló, attól nehezen elválasztható követelménnyel? Bírságolható-e a tévé vagy a rádió akkor, ha nem sokoldalú, tényszerű, időszerű és tárgyilagos? Minthogy erre nincsen a törvényben eltérő szabály, a hatóság alkalmazhatja a rendes szankciókat, és igen, bírságot is kiszabhat. A kiegyensúlyozottság helyett tehát van négy másik, ugyanolyan bizonytalan és rugalmas fogalom, amit a külföldi kritikusok joggal említhetnek. Persze lehet, hogy nem ez volt a szándék, de akkor a ténybeli tévedés kialakulásáért leginkább a törvényalkotó hibáztatható.
Második állítás:Az eddig hatályos 1986-os sajtótörvénnyel meg lehetett szüntetni újságokat a regisztrációjuk törlésével; ez volt antidemokratikus, nem az ezt megszüntető törvény.
Lényegében eddig is lehetetlen volt újságot hatósági eszközökkel, a nyilvántartásból való törléssel megszüntetni, a valóban elavult törlési szabályok valós veszélyt már jó ideje nem jelentettek. A korábbi, 2010. december 31-ig hatályban volt sajtótörvény vonatkozó rendelkezései a következők:
a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény14. § (1) Az engedélyt, illetve a nyilvántartásba vételt meg kell tagadni, ha a sajtótermék külsőleg hivatalos lap (...) látszatát kelti, illetve címével, grafikai megjelenésével, külalakjával vagy egyéb jellemzőjével már bejegyzett laphoz hasonló módon jelenik meg, és ez a fogyasztók megtévesztésére alkalmas.15. § (1) A időszaki lapot törölni kell a nyilvántartásból, ha a nyilvántartásba vétel megtagadásának lenne helye.
Ezek ugyan rendkívül hézagos és idejétmúlt szabályok (e kétharmados törvény 1990 óta nem esett át tartalmi felülvizsgálaton), de csak igen szűk körben, lényegében más sajtótermék imitálása esetén engedték meg a törlést. (Ennek a szabálynak az értelmezése sem volt túl kemény, elég csak a most sanomás Füles magazinhoz igen-igen hasonló axelspringeres Ügyes magazinra gondolni.)
Volt ennél szigorúbb verziója is a törvénynek, de az ügyésznek a bűncselekményt vagy szabálysértést meg nem valósító sajtótermék közlésének tilalmára és felfüggesztésére vonatkozó jogkörét kimondó rendelkezést, valamint a további törlési okokat az Alkotmánybíróság megsemmisítette [20/1997. (III. 19.) AB határozat, 34/2009. (III. 37.) AB határozat].
No persze azt a kis szépséghibát, hogy a sajtótörvény 1986-os és korábbi AB döntéseknek köszönhetően már csak formailag, de volt benne – tudomásunk szerint sosem alkalmazott – laptörlés, elég jól tudja ellensúlyozni tartalmilag, hogy nem volt benne hatósági tartalmi vizsgálat és bírságolás, volt helyette érdemi, csak bűncselekmény esetén korlátozható forrásvédelmi szabály – hogy csak a legfontosabb különbségeket említsük. Nem ez az első alkalom, hogy egy szabályozással szemben megfogalmazott legjelentősebb kritika a törvényen szereplő évszám. Ez a kritika azonban most inkább csak rávilágít arra, hogy az 1986-os sajtótörvény jobban védi az írott sajtó szabadságát, mint 2010-es utódja.
Mindig a jogszabály (és soha nem a jogalkalmazó) a hibás
Terézváros Önkormányzata úgy látja, a szombat esti tragédiához hozzájárult, hogy a „West Balkán kihasználta azt a 2009 óta élő hatályos jogszabályt, hogy ha egy hely nyilvántartásba vételt kérelmez, akkor a kérelem beadása után elkezdheti a rendezvényszervezést, még a szakhatósági vizsgálatok befejezése előtt”.
A sajtóközlemény szerint „[a]z önkormányzat és a hivatal vezetése mindent megtett és a jövőben is megtesz annak érdekében, hogy a kerületben működő szórakozóhelyek törvényesen működjenek. Ugyanakkor a jelenlegi jogszabályok alkalmatlanok arra, hogy hatékonyan fel lehessen lépni a rendelkezéseket megsértőkkel szemben, miután a nyilvántartásba vétel gyakorlatilag automatizmus szerint működik.” Az önkormányzat szerint tehát ő megfelelően járt el, a jogszabály volt rossz, vissza kell állítani az engedélykötelezettséget és megoldódik a probléma.
Úgy tűnik a politikusi válasz mindig egyértelmű: ha adminisztratív terheket kell csökkenteni, akkor is a jogszabály a hibás, el kell tehát törölni „az engedélyek felét”, meg kell elégedni bejelentési kötelezettség előírásával. Ha bármely okból társadalmi probléma van, akkor is a jogszabály a hibás: a bejelentési kötelezettség nem ad érdemi lehetőséget a hatóságnak az ellenőrzésre, elő kell írni az engedélyezést. Könnyű dolga van tehát a politikusnak, ha mindig csak arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi legyen a jövőben: meg kell változtatni a jogszabályokat.
A helyzet persze ennél sokkal árnyaltabb: szerintünk az ügyben érintett hatóságok legalább három ok miatt nem áltathatnák magukat azzal, hogy egy rossz jogszabály miatt nem tehettek semmit a tragédia megelőzése érdekében.
1. A bejelentés óta eltelt másfél hónap
Addig egyértelmű a helyzet, hogy a kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 210/2009. (IX. 29.) Korm. rendelet – a belső piaci szolgáltatások nyújtásáról szóló, a hatósági engedélyek fenntartását csak szűk körben megengedő uniós irányelv végrehajtásaként – bejelentéshez köti a vendéglátóhelyek nyitását, azaz valóban megkezdhető a tevékenység, ha a jogszabályban foglalt adatokat az üzemeltető bejelentette. Ilyenkor a bejelentést a hatóság (itt a jegyző) haladéktalanul továbbítja az érintett szakhatóságoknak (itt többek közt az ÁNTSZ-nek), amely az ettől számított harminc napon belül hatósági ellenőrzést folytat le. Az önkormányzat közlése szerint a november végén megtett bejelentés alapján – bár ennek a határidőnek már le kellett telnie – a „szakhatósági vizsgálatok még folyamatban vannak”.
2. A hely nem a bejelentésnek megfelelően működött
A sajtóközlemény szerint a WB üzemeltetője este 10 óráig tartó nyitva tartást és 300 fős befogadóképességet jelentett be. Minthogy azonban a helyszínen ettől eltérő időpontban tízszer ennyi ember tartózkodott szombat este, egyértelműnek látszik, hogy a szórakozóhely a bejelentésben foglaltaktól eltérően, azaz jogszerűtlenül működött. Ez azonban jogi megítélésében pontosan olyan, mintha be se jelentették volna a helyszínt. Ezt pedig ma ugyanúgy a hatóságnak kellene tudnia kiszűrnie és megbüntetnie, mintha a hatóság által kiadott engedélyben szerepelt volna az este 10 és a 300 fő. Azaz a tragédiával kapcsolatos legfontosabb kérdés kapcsán (hogyan lehet, hogy rendszeresen többen vannak a helyen, mint a megengedett) a jogszabályok hibáztatása sok eredményre nem vezet.
3. A jegyző léphetett volna
A hatóság – ellentétben azzal, amit a sajtóközlemény sugall – messze nem eszköztelen a hozzá bejelentett vendéglátóhelyek üzemeltetőivel szemben: a bejelentéstől eltérő üzemeltetés vagy más jogsértés esetén dönthet a vendéglátóhely ideiglenes vagy végleges bezárásáról, bírságot szabhat ki. Bár „a hivatal dolgozói rendszeresen vizsgálták a helyszínt”, súlyos jogsértést nem észleltek, elrettentő erejű szankciót az üzemeltetővel szemben nem alkalmaztak.
***
Az ügyben szereplő magánszemélyek felelősségét büntetőeljárás, illetve polgári perek tisztázzák majd. Az államnak ilyen esetben a tanulságokat a jogszabályok és a jogalkalmazás felülvizsgálatával kell levonnia, gyakran azonban csak az előbbi történik meg.
Most rövid előkészítés után határozott válaszként nyilván lesz egy jogszabály-módosítás, ami – talán más szigorú intézkedések mellett – engedélykötelessé teszi a diszkókat. Ez még akár segíthet is, de sajnos a fentiek miatt önmagában nem megoldás a problémára. Egy gyors válasz ráadásul rosszul is célozhat, így rosszabb esetben minden vendéglátóhelyet, még rosszabb esetben a többi üzletet is érintheti, pedig a sarki kávézó vagy az újságárus hasonló veszélyeket nem hordoz.
Pedig ha jogszabályt akarunk alkotni, akkor a tömegrendezvények biztosításának szakmai minimumszabályait (koncert, focimeccs, kiállítás, ebből a szempontból egyre megy) érdemesebb lenne az asztalra rakni, bár az gyors sikerrel nem kecsegtet. Hasznos lenne egy nyilvános vizsgálati jelentés arról, hogy mit vizsgáltak, mit tudtak meg és mit tettek az ügyben a hatóságok. Nem tudjuk, hogy kialakítható-e jobb szabályozási környezet. Zsúfolt szórakozóhelyek mindig lesznek, pánikhangulat bármikor lehet, és olyankor a legszélesebb lépcső is életveszélyes. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy nem az engedélyezési kötelezettség megszüntetése vezetett ehhez a tragédiához, és hogy a gyors és látványos jogszabálymódosítás többnyire több kárt okoz, mint hasznot.
A tanulságok levonásának ebben a körben amúgy nem a felelősség megállapítása a lényege: a hillsboroughi tömegkatasztrófa után született, a brit foci környezetét átalakító Taylor-jelentést sem az tette fontossá, hogy leírták benne, hogy a rendőrök hibáztak, hanem hogy az is kiderült belőle, hogy mit kell tenni, hogy ne történjen hasonló.
Mi is a szövege a médiatörvénynek?
A médiahatóság honlapján a Magyar Közlönyben megjelenttől eltérő szöveggel szerepel a médiatörvény. Ebből volt aki azt a következtetést vonta le, hogy a hatóság önkényesen írta át a törvényszöveget. A változtatásról azonban maga az Országgyűlés döntött, de még hogy.
A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXV. törvényt az Országgyűlés 2010. december 21-én hajnalban fogadta el, azt a Magyar Közlöny 2010. december 31-i tavalyi 202. számában hirdették ki.
Miután – mint ezt korábbi posztunkban leírtuk – hosszú huzavona után végül mégis megmaradt a bíróságok joga a médiahatósági bírságdöntések végrehajtásának felfüggesztésére, az alkotmányügyi bizottság (nyilván nem függetlenül a médiahatóság álláspontjától) úgy érezte, hogy még január 1-je előtt kell egy szabály a médiatörvénybe, ami gátat szab a bírósági eljárások elhúzódásának. Ennek érdekében zárószavazás előtti módosító javaslatot nyújtott be – a médiaügyekhez természetesen semmilyen módon nem kapcsolódó – az egyes cégjogi és társasági jogi tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslathoz, ami harmincnapos határidőt ír elő az első és a másodfokú bírósági eljárásra is. A zárót és magát a cégjogi törvényt az Országgyűlés 2010. december 23-án elfogadta.
A csavar ott kerül a történetbe, hogy a cégjogi törvény 2010. évi CLXXXV. törvényként a Magyar Közlöny tavalyi 201. számában, azaz a médiatörvény kihirdetése előtt hirdették ki, az érintett szakasz szövege pedig a következő lett:
Még ki nem hirdetett törvény módosítását hirdették tehát ki, emellett a módosítás nem tartalmazza a módosított törvény pontos megjelölését.
A sajtóban megjelenő félreértések önmagukban is mutatják, hogy a törvényalkotói és -kihirdetői gyakorlat nem szolgálja a jog biztonságát. Nekünk azonban van egy plusz kérdésünk: kifejtette-e a kívánt hatást a módosítás, valóban megváltozott-e a kihirdetett törvényszöveg? A mi álláspontunk szerint erre két okból nem kerülhetett sor.
Egyrészt a módosítandó törvény sem a cégtörvény kihirdetéskor, sem annak hatálybalépésekor (2010. december 31-én 00 órakor) nem volt kihirdetve, márpedig a jogtudomány szerint a módosító rendelkezés ekkor fejtheti ki hatását (ellenkező esetben, ha egy hatályos módosító rendelkezést bármikor “be lehetne váltani”, akkor a későbbi módosításokat is felülírhatná egy korábbi módosítás).
Másrészt a módosított törvény nem azonosítható egyértelműen. A módosítás átvezetéséből az is következhetne, hogy ha az Országgyűlés bármely okból azonos címmel új törvényt fogad el a következő hónapokban, annak is az idézett szöveg lenne a 164. §-a. Ez az értelmezés persze ellentétben áll az Országgyűlés nyilvánvaló szándékával (természetesen mi is tudjuk, hogy azt a médiatörvényt akarták módosítani), de erről azt gondoljuk, hogy úgy kell tudni megalkotni a törvényeket, hogy ne a szándék, hanem a szöveg legyen irányadó az érvényesség vizsgálatakor.
Mi ezekben a formai kérdésekben sokkal szigorúbbak vagyunk, mint a jogászok többsége, a jog pedig hasonlóan vitatható helyzetekben ténylegesen az, amit a gyakorlat aztán alkalmazni is fog. Itt pedig nyilván sokat számít majd, hogy a kereskedelmi forgalomban hozzáférhető legnagyobb jogszabálytár a módosítást átvezette, de sem ebből, sem az immár Nemzeti Jogszabálytárban való egységes szövegű közzétételből nem következik az egybeszerkesztett szöveg hitelessége (hiteles csak a Magyar Közlönyben megjelent szöveg lehet), azaz a módosítás megtörténte vitatható marad.
Ami történt, nem egyszerű technikai hiba, hanem az egyik legrosszabb, ami az írott joggal történhet. Ha már az is alappal vitatható, hogy mi egy hatályos törvény szövege, akkor mihez mérjék a jog címzettjei a magatartásukat?
Rokkant igazolványrendszer
Hajlamosak vagyunk néhány társadalmi problémára megváltoztathatatlan magyar sajátosságként tekinteni. Ilyen a hálapénz, a kedvességben kihívásokkal küzdő BKV -ellenőr, és ilyen a mozgássérültek parkolási igazolványával való visszaélés.
Meglepetésünkre azonban az amerikai freakonomicsblog friss cikkéből úgy tűnik, hogy egyes amerikai városokban is elsősorban „jó befektetés” egy rokkantigazolvány. Jól mutatja ezt a Washington Post szeptemberi cikke, amelyből kiderül: Marylandben egy év alatt 129 ezerről 179 ezerre nőtt a rokkantigazolványok száma.
Az alábbiakban először szemezgetünk a freakonomicsblog és a kommentekben szereplő javaslatokról, majd bemutatjuk a saját ötleteinket.
I. Amerikai javaslatok
1. Érvényességi idő bevezetése a rokkantigazolványhoz.
Magyarországon, más igazolványokhoz hasonlóan, a rokkantigazolványnak is érvényességi ideje van, 5 év. Ha minden kiadott igazolvány örökre szólna, hamar megszűnne a fővárosi önkormányzat parkolásidíj-bevétele.
2. A rendszám internetes „feljelentése” és az autó vezető tájékoztatása a szélvédőre tűzött cetlivel
Ennek is vannak magyar hagyományai, érdekes módon azonban sokan kitakarják a rendszámot.
3. Ha könnyű megúszni a bírságot, akkor - hasonlóan a zeneiparnak a fájlcserélők elleni harcához - legyen nagyon magas a bírság összege.
4. A mozgássérültek parkolóhelyeinél - piktogram helyett - valódi mozgássérültek fényképét tegyék ki, így növelve a visszaélés erkölcsi költségét.
II. Érdekességként két extrém módon piacpárti javaslat:
1. Rokkantigazolvány helyett adjanak egyszerűen pénzt a rokkantaknak, akik majd a piacon megvásárolják azt az előnyt, amire a leginkább szükségük van (parkolási díjat, taxi költséget, stb.), és nem kell fenntartani egy költséges és kijátszható rendszert.
2. Legyen megengedett a rokkantigazolványok adásvétele, és a rászorultak kapják ingyen! Így a piaci tranzakciók során az igazolvány azokhoz jut el, akik számára az a legtöbbet ér, és a rászoruló rokkantak eladhatják, ha több pénzt kapnak érte, mint amennyit nekik ér.
III. Javaslataink a magyar rendszer reformjára
1. Központosított igazolványelbírálást!
A háziorvos és a beteg közötti bizalmi kapcsolatban nehéz számon kérni az objektivitást és így olyan is igazolványhoz juthat, aki arra nem szorul rá.
2. Legyen a rokkantigazolvány konkrét járműhez (rendszámhoz) kötve!
Ha a kedvezmények teljes köre csak a rokkant sofőr számára jár, könnyebb az ellenőrzés és nehezebb a visszaélés. Kizárható továbbá, hogy sportautóhoz, terepjáróhoz, limuzinhoz, kisteherautóhoz, stb. kössék az igazolványt.
3. A rokkant személyt szállító más sofőr számára csak megállási és várakozási lehetőséget biztosítson az igazolvány, díjmentességet ne!
A visszaélés legnagyobb ösztönzője az ingyen parkolás, és a legjobb kibúvó: "csak szállítottam a kártya tulajdonosát". A szállítói jogok korlátozása nem a rászorulóknak, hanem a visszaélőknek jelentene igazán hátrányt.
4. Tartozzon az üzembentartói bírság körébe az igazolvánnyal kapcsolatos szabályszegés!
A jogsértő személy bizonyítása ez esetben sem könnyebb, mint a gyorshajtás esetében. A "nem én vezettem" kifogás pedig itt sem megengedhető.
Ma a parkolási igazolvány elsősorban nem a rokkantakon, hanem az ügyeskedőkön segít. Ezt évek óta tudja a politikai szféra is, érdemi lépés mégsem született. Pedig - mint láttuk - ez a probléma nem a megoldhatatlan magyar sajátosságok közé tartozik.
