Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Vagyonőrök ideje
A vagyonvédelmi törvény legújabb módosítása elvi lehetőséget ad arra, hogy a vagyonvédelmi vállalkozásokból magánrendőrségek alakuljanak. A vagyonőr - aki eddig nem volt más, mint a tulajdonos jól felkészült képviselője - ezentúl közhatalmat is gyakorolhat: a jogos önhatalom keretein kívül is felléphet.
Így például a vagyonőr akkor is jogosult az őrzött területről kilépő személyt kilétének igazolására felhívni, valamint a személyazonosság megállapítására igazoltatásra jogosult hatósági személyt felkérni, ha semmi nem utal arra, hogy az a megbízó jogainak védelméhez vagy érvényesítéséhez szükséges. Hasonlóképpen: az őrzés során a vagyonőr jogosult bármilyen jogsértő személyt – így akár az őrzött létesítménnyel határos területen szemetelőt – magatartása abbahagyására felhívni, ha az távoli összefüggésben sincs a megbízó jogaival. 
Az új szabály alapján a vagyonőr a védett létesítménybe jogosulatlanul tartózkodót akkor is eltávolíthatja majd testi kényszer igénybevételével, ha a jogos önhatalom erre nem hatalmazná fel: például ha a jogosulatlanul ott-tartózkodó maga is a jogos önhatalommal lépne fel, vagy testi kényszer nélkül is önkéntesen elhagyja a létesítményt.
Mi több! A vagyonőr ezentúl a szabálysértés elkövetésén tetten ért személyt is elfoghatja, annak ellenére, hogy erre a rendőrség is csak akkor jogosult, ha az elkövető a szabálysértést az abbahagyásra való felszólítás ellenére is folytatja.
Ez szerintünk jogállamban nem megengedhető, ezért a következő indítványt tesszük az Alkotmánybíróságnál. Január 1-je után már nem tehetjük...
A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága
1535 Budapest, Pf. 773Tisztelt Alkotmánybíróság!Alulírott (név, lakcím) az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § b) pontja és 21. § (2) bekezdése alapján indítványozom, hogy a Tisztelt Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy a személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: Szvmt.) 25. § (1) bekezdése, valamint az Európai Rendőrségi Hivatallal, a személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenységgel, a lőfegyverrel és a pirotechnikával kapcsolatos törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2011. évi XXIV. törvény (a továbbiakban: Módtv.) 22. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság követelményeivel, a 2. § (2) bekezdésében meghatározott népszuverenitáson alapuló demokratikus legitimáció követelményével, valamint a személyi szabadságot biztosító 55. § (1) bekezdésével, ezért azt semmisítse meg.1. Az Szvmt.-nek a Módtv. kihirdetésekor hatályos 25. § (1) bekezdése a személy- és vagyonvédelmi tevékenységet végző személy jogosultságainak és az Szvmt. alkalmazásának alapvető kereteit határozta meg. Eszerint a személy- és vagyonvédelmi tevékenységet végző személy (a továbbiakban: vagyonőr) az Szvmt.-ben meghatározott jogosultságokat, a törvényi szabályok betartásával is kizárólag akkor gyakorolhatja, ha jogos önhatalmi helyzetben van, vagy a jogosultságok gyakorlásába a tevékenységgel érintett személy hozzájárul. Ezzel a szabállyal az Szvmt. azt biztosította, hogy a közhatalmi jellegű tevékenységeket – mint a jogállamban a rendőri szervek monopóliumának számító testi kényszer, átvizsgálás, igazoltatás – a vagyonőr csak abban a körben gyakorolja, ahol ez mások jogait a szükségesnél és arányosan jobban nem korlátozza. Az érintett önkéntes hozzájárulása esetén egyértelmű, hogy nincs szó közhatalom gyakorlásáról: nincs erőszak, nincs kényszer. A jogos önhatalom esetében szintén egyértelmű, hogy a vagyonőr nem gyakorol közhatalmat: a megbízó nevében jár el, akit valamilyen körülmény (például tulajdona vagy személye ellen intézett jogtalan támadás) jogos önhatalmi helyzetbe hozott.Így a törvény nem állapított meg új jogosultságot a vagyonőrök számára, bármely intézkedése jogszerűségéhez az Szvmt.-n kívüli feltételek társultak. A részletes, az intézkedések körére is kiterjedő törvényi szabályozás éppen azt a célt szolgálta, hogy a vagyonőr ne lépje túl a hozzájárulás és a jogos önhatalom kereteit, az ’intézkedés’ érintettje pedig tisztában legyen azzal, hogy hozzájárulását mihez adja, a jogos önhatalom pedig mire jogosítja fel a vagyonőrt – ezáltal csökkentse a jogsérelem bekövetkezésének valószínűségét.2. Az Szmtv.-nek a Módtv. által megállapított 25. § (1) bekezdése alapvetően változtatja meg ezt a koncepciót. A módosított rendelkezés alternatívaként fogalmazza meg a törvény szabályainak alkalmazását vagy az érintett személy önkéntes hozzájárulását. Mi következik ebből a változtatásból?Egyszerűbb a helyzet az önkéntes hozzájárulás esetében. Az érintett személy önkéntes hozzájárulása esetén nem kell az Szmtv. szabályait alkalmazni, a vagyonőr bármely (ideértve a törvényben fel nem soroltakat is) intézkedést megtehet. Ez ugyan álláspontom szerint csökkenti a vagyonőri intézkedés jogszerűségének biztosítékait (hiszen nehezebb bizonyítani a ráutaló magatartással történő hozzájárulás kereteinek túllépését, mint a törvényi szabályok be nem tartását), de az alkotmánysértés bekövetkezését önmagában emiatt nem állítanám.3. Ezzel ellentétben álláspontom szerint súlyosan sérti az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdését az a fordulat, amely szerint a vagyonőr gyakorolhatja a törvényben meghatározott jogosultságokat, a törvényi szabályok szerint, minden egyéb feltétel teljesülése hiányában is. A vagyonőr tehát pl. akkor is jogosult az őrzött területről kilépő személyt kilétének igazolására felhívni [Szmtv. 26. § (1) bekezdés a) pont], valamint a személyazonosság megállapítására igazoltatásra jogosult hatósági személyt felkérni, ha semmi nem utal arra, hogy az a megbízó jogainak védelméhez vagy érvényesítéséhez szükséges. Hasonlóképpen az őrzés során a vagyonőr jogosult bármilyen jogsértő személyt – így akár az őrzött létesítménnyel határos területen szemetelőt – magatartása abbahagyására felhívni [26. § (1) bekezdés d) pont], ha az távoli összefüggésben sincs a megbízó jogaival.A testi erő alkalmazására a Módtv. hatálybalépéséig csak a jogos önhatalom keretei között volt jogosult a vagyonőr is. Az új szabály alapján – az Szvmt. 27. § (3) bekezdéséből következően – azonban a jogosulatlanul a védett létesítményben tartózkodót akkor is eltávolíthatja testi kényszer igénybevételével, ha a jogos önhatalom erre nem hatalmazná fel: például ha a jogosulatlanul ott-tartózkodó maga is a jogos önhatalommal lépne fel, vagy testi kényszer nélkül is önkéntesen elhagyja a létesítményt.Az Szvmt. 27. § (2) bekezdés alapján a vagyonőr a bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésén tetten ért személyt is elfoghatja. Bűncselekmény esetében erre a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 127. § (3) bekezdése is felhatalmazást ad, szabálysértés esetében azonban ilyen általános feltartóztatási jogosultsága senkinek nincs. A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény a Rendőrség számára is csak arra az esetre biztosítja a feltartóztatás jogát, ha a szabálysértést az elkövető az abbahagyásra való felszólítás ellenére is folytatja, vagy akivel szemben az elzárás azonnal lefolytatható. Ez a szabályozás összhangban van a személyi szabadság alapvető jogával: a feltartóztatást mint korlátozást a szükséges körben, arányos mértékben teszi lehetővé. A személyi szabadság érvényesülése ugyanis fontosabb annál, minthogy bármely szabálysértési hatóság fizikai kényszerrel szerezhessen érvényt intézkedésének. Ezért testi kényszer alkalmazására csak az erre a célra létrehozott rendvédelmi szervezetek jogosultak. Azzal tehát, hogy a Módtv. testi kényszer alkalmazásával való feltartóztatásra jogosultságot ad a vagyonőrnek is, a támadott rendelkezések szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák az Alkotmány 55. § (1) bekezdését.4. Az új szabályozás tehát a vagyonőrnek más jogalanyokéhoz képest többletjogosultságokat biztosít, amikor a jogos önhatalom keretein kívül is intézkedési lehetőséget ad. Minden jogszerű kényszer, ami nem az érintett hozzájárulásán vagy a jogos önhatalmon alapul, az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján közhatalmi tevékenység. A vagyonőr ezen közhatalmi jogosultságai azonban kizárólag a vagyonőr és a megbízó közötti szerződésből fakadnak, mely szerződésben egyik fél sem lát el közfeladatot. A jogállamiság és a jogbiztonság nem engedheti meg, hogy ilyen többletjogosítványra való jogosultság keletkezzen egy polgári jogi jogviszonyból, hogy a közhatalmi feladatokat ellátó állami szervezet mellett megjelenjen egy bármilyen csökkentett mértékű jogosultságokkal is rendelkező, de eredendően magán rendőrség.5. A vagyonőr ilyen közhatalmi jellegű jogosítványaihoz az Alkotmány 2. § (2) bekezdése alapján demokratikus legitimáció szükséges. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint: „[a] közhatalom gyakorlásának [...] alkotmányos feltétele, hogy arra demokratikus legitimáció alapján kerüljön sor. […] Eszerint a népszuverenitásra épülő rendszerben a hatalmi ágak lehetnek önlegitimálók, ha közvetlen választáson alapulnak. A másik út a közhatalom elnyerése valamely más hatalmi ág közreműködésével; a hatalomnak azonban ekkor is, ezen a láncolaton keresztül visszavezethetőnek kell lennie a szuverén néphez. [38/1993. (VI. 11.) AB hat. ABH 1993, 256, 262.] […] Amíg a választások, kinevezések láncolata a választópolgároktól a közhatalmat gyakorló szervig, személyig folyamatos, a demokratikus legitimáció nem vitatható. Ezért tekinthető demokratikusan legitimáltnak a Kormány és az államigazgatási szervezet is.” [16/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 140, 146.] A vagyonőrök tekintetében ilyen láncolat nincsen, a vagyonőri jogállást a megbízó és a vagyonőr közti polgári jogi szerződés keletkezteti.Amennyiben az Alkotmánybíróság megsemmisíti az Szmtv. 25. § (1) bekezdését vagy – hatályba lépése előtt a Módtv. 22. § (2) bekezdését, a szabályozás nem fogja – külső körülményektől függetlenül – jogszerűvé tenni a vagyonőrnek a törvényben meghatározott intézkedései gyakorlását. Ezt az értelmezést segítheti az is, ha az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként kimondja, hogy a törvényt az Alkotmánnyal összhangban így kell értelmezni.Budapest, 2011. június(aláírás)(név)
Lassítva gyorsítani
Az Országgyűlés alkotmányügyi bizottsága - az utóbbi hónapokban immár megszokottá vált módon - szakmai, társadalmi és közigazgatási egyeztetést mellőzve nyújtott be törvényjavaslatot az igazságszolgáltatás gyorsítása érdekében.
A javaslat a legsúlyosabb bűncselekmények miatt indult büntetőeljárásokra állapítana meg speciális szabályokat. Hogy, hogy nem, az emberölés, a terrorcselekmény vagy a nemi erőszak, vagy uram bocsá' a kényszervallatás nincsen e legsúlyosabb bűncselekmények között, a mindössze három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető hivatali hatalommal visszaélés viszont igen. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy itt nem az igazságszolgáltatás, hanem az "elszámoltatás" megígért felgyorsítására irányul a törvényalkotói szándék.
A benyújtott törvényjavaslat semmibe veszi a legelemibb büntetőeljárási garanciákat; ilyen javaslatokat még Oroszországban is legfeljebb a csecsenföldi terrorizmusra hivatkozva terjesztenének elé. Nem feltételezzük, hogy a kodifikátorok ne lennének tisztában az Alkotmánybíróság esetjogával vagy Magyarország nemzetközi emberi jogi kötelezettségeivel. Éppen ezért állunk tanácstalanul a tervezet előtt: aki ezt a normaszöveget előkészítette, minden bizonnyal tudatosan akart szembehelyezkedni az alaptörvénnyel és az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel. 
A törvényjavaslat lehetővé teszi, hogy a különleges eljárásokban 72 óra helyett 120 órán át lehessen bírói döntés nélkül fogva tartani a gyanúsítottat. A magyar Alkotmány 55. §-a szerint "a lehető legrövidebb időn belül" kell bíróság elé állítani az őrizetbe vett személyt. Ennek a követelménynek a javaslat nyilvánvalóan nem felel meg, egyetlen olyan okot sem jelöl meg, ami ezt az iszonyatosan hosszú időt indokolná. A javasolt módosítás egyértelműen ellentétes az Európai Emberi Jogi Egyezmény 5. cikkével is, amellyel kapcsolatban a strasbourgi bíróság a McKay-ügyben kimondta: még terrorizmussal összefüggő ügyekben sem fogadható el a négy napnál, vagyis 96 óránál hosszabb, bírói döntés nélküli őrizetbe vételi időtartam.
A különleges eljárásokban a törvény kizárja, hogy az őrizetbe vételt követő 48 órán belül a gyanúsított az ügyvédjével találkozhasson, ennek ellenére ezen időtartam alatt is kihallgatható. A védővel való kapcsolattartás az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében elismert, a védelemhez való jog része, amelyet a magyar Alkotmánybíróság szerint semmilyen okból nem (még nemzetbiztonsági indokkal sem) lehet korlátozni. A nemzetközi emberi jogi kötelezettségek sérelme itt is kimutatható: a John Murray v. UK ügyben az Európai Emberi Jogi Bíróság az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkének megsértését állapította meg, mivel egy terrorizmussal gyanúsított terhelt az őrizetbe vétel első 48 órájában nem érintkezhetett védőjével.
Végül említést érdemel, hogy a törvényjavaslat szerint a legfőbb ügyész szabad mérlegelésen alapuló döntése szerint ezekben az ügyekben az a bíróság járna el, amelyiknél az ügyész vádat emel. Ez azt jelenti, hogy egy békéscsabai vádlott helyben elkövetett ügye minden gond nélkül tárgyaltatható Győrben, csak mert itt kisebb az ügyészség és a bíróság munkaterhe. A vád és a védelem fegyvereinek egyenlőségét alapjaiban számolná ez fel, hiszen igen kicsi az esélye, hogy a vádlott a védekezését a cselekmény elkövetésétől és otthonától egyaránt távol szintén hatékonyabban tudná megszervezni.
E módosításoknak egy közös tulajdonsága van: vagy a magyar Alkotmánybíróság semmisíti majd meg őket, vagy az Európai Emberi Jogi Bíróság marasztalja el miatta Magyarországot. Éppen ezért válthat ki a szándékolttól eltérő hatást a javaslat: az eljárási garanciák megsértése miatt az ilyen büntetőeljárásokat vélhetően meg kell majd ismételni, így minden igyekezet ellenére is inkább lassítani fogja az igazságszolgáltatást a törvény elfogadása.
Igaz, mindez talán már egy másik kormányzati ciklusra esik.
Ötszögletű kerek erdő
Egy parlamentáris kormányzati rendszerben biztosan nem fatális rendszerhiba, ha a munkaadói és a munkavállalói érdekképviseletek nem gyakorolnak közhatalmat, vagy – mint esetünkben – a legkisebb munkabérre vonatkozó szabályozás tekintetében eddig meglévő együttdöntési jogkörük elvész. (Persze az vicces, hogy ettől még a kormánypárt kebelében működő bérkommandó korábbi nem kötelező béremelési ajánlásukat végrehajtja.)
Aki azonban elvi alapon tartja helyesnek, hogy a mindenkori kormánytöbbség ne oszthassa meg Demján Sándorral és Gaskó Istvánnal a felelősségét a döntéseiért, az az Országos Érdekegyeztető Tanács megszűnésével együtt létrejövő Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsnak sem lesz odaadó híve. Ha valóban ez a szerv lesz a terepe a munkaadók és munkavállalók közti egyeztetésnek a jövőben, akkor nemcsak a jogkörök vesztek el, hanem a fórum is, amire viszont egy parlamentáris köztársaságban is igen nagy szükség van.
A NGTT-vel ugyanis a benyújt
ott törvényjavaslat létrehozza a heraldikai (stilizált) második kamarát, ami a törvényi létrehozással kiemelt presztízst kap majd, jogkört azonban semmit sem. Az alap lényegében – az öt éve létező, de az elmúlt években túl sok aktivitást nem mutató – Gazdasági és Szociális Tanács összetételét követi: az eddig az OÉT-ben képviselt munkaadók és munkavállalók mellett a civil szféra és a tudomány képviselői is tagok.
A két (nem meglepő) eltérés: ötödik oldalként belépnek az egyházak, míg az eddig a GSZT-ben tag Magyar Nemzeti Bank valahogy kimaradt a buliból. Az ötoldalúságból persze az is következik, hogy igen kicsi az esélye, hogy az oldalak bármely kérdésben a Kormány álláspontjával ellentétes konszenzusra jussanak. Sőt, komoly politikai jelentőséggel bíró ügyekben annak is kicsi az esélye, hogy bármilyen markáns álláspont kialakuljon egy ilyen széles bázison. De hát kit is érdekelne a bizonytalan arányban az egész társadalmat leképező, de valódi társadalmi legitimációval nem rendelkező szervezet semmilyen kötelező erővel nem bíró véleménye?
A új tanács az elődszervezetek közül persze abban is a GSZT-t követi, hogy tisztán stratégiai kérdésekkel foglalkozva lebeg az államműködés gyorsabb folyású vizei fölött: nem konkrét előterjesztésekről, jogszabály-tervezetekről, hanem "kérdésekről", "intézkedésekről" tárgyal. Úgy látszik azonban, hogy ennek ellenére állandóan szolgálatban kell maradnia: ha egy ügyben a Kormány vagy az Országgyűlés mégis megkeresi, akkor 30 napon belül köteles válaszolni. Emellett "[a] Tanács (...) részt vesz a jogszabályok és egyéb kormányzati döntések hatásainak feltárásában, amelyről tájékoztatja a Kormányt" – csak remélni tudjuk, hogy ez még nem az új hatásvizsgálati modell, és a Kormány maga is törekszik majd feltárni döntéseinek hatását. Közjogi értelemben a testület működése így is csak annyiban fog különbözni egy hagyományőrző egyesülettől, hogy itt miniszterek (vagy képviselőik) lesznek a nézők.
Egy presztízsszervezetnél persze az a legfontosabb kérdés, hogy kik lesznek a tagok: az öt "oldalból" a munkáltatói és munkavállalói delegálásának szabályait átvették az OÉT törvényből, aminek meg az Alkotmánybíróság segített kialakítani az elveit.
A tudomány képviselete már sajátságos egy kicsit: az MTA elnöke mellett gazdaság- és társadalomkutatókat kell delegálni, akik aztán tagként vesznek részt, de ez még hagyján, mivel – jobbára, a sorból kilógó Magyar Közgazdasági Társaság kivételével – az akadémia szféra köztestületei delegálnak.
A civil szféra öt képviselőjét viszont már a Nemzeti Civil Alapprogram Tanácsa fogja delegálni, amiről ezek szerint menet közben, a mostani tagok megbízatási ideje alatt derül ki, hogy nem csak a civileknek nyújtott pénzek felhasználását igazgatja és figyeli, hanem amúgy az egész magyar civil szférát is képviseli.
Az egyházak esetében ennél tisztább a helyzet: a Kormánnyal átfogó megállapodást kötött egyházak delegálhatnak képviselőket. Bár nehéz tisztán látni, hisz ez a megfogalmazás nincs összhangban az azóta szintén benyújtott új egyháztörvénnyel, annyi azért valószínű. hogy a megállapodás megkötéséről a Kormány nem dönt majd szabadon. Mostani állás szerint azonban a Tanácsban lenne képviselete a Krishna-tudatú Hívők Közösségének, de nem lenne a mormonoknak vagy az iszlám közösségeknek, holott a civil képviselők útján (elvileg) minden társadalmi szervezet, köztük az egyházi elismerésükig az új egyháztörvény alapján egyesületként működő vallási szervezetek is képviselettel rendelkeznének. A rekrutáció így hát civil és egyházi vonalon szembeötlően alkotmányellenes, hiszen közhatalom gyakorlására jogosít olyan szervezeteket, amelyeknek nincs demokratikus legitimációja: a képviselők megbízatásukat nem választás, vagy objektív szempontokon alapuló kinevezés útján nyerik el. Ebből a szempontból tehát kifejezetten szerencsés a hatáskörök hiánya.
Ennek a testületnek várhatóan annyi és csak annyi lesz a szerepe, hogy el lehessen mondani róla, hogy ez az OÉT utódja. Pedig nem az. Így ami szervezeti kultúrája és rutinja volt eddig a hazai háromoldalú érdekegyeztetésnek, azt gyökerestől kiírtja az új törvény. Végül a javaslat elvi következetessége miatt sem tisztelhető: ha már kirúgja az Országgyűlés a minimálbér és a garantált bérminimum megállapításának gazdaságszabályozási és alapjogi szempontból egyaránt elsődleges fontosságú jogköréből a munkavállalókat és a munkaadókat, akkor persze az alkotmányosság és a következetesség minimuma lenne, hogy a jogkört a továbbiakban ne a Kormány, hanem az Országgyűlés gyakorolja.
A polgári szolgálat vége
A rendszerváltáskor az ellenzéki pártok, különösen a fiatalok szervezeteként induló Fidesz egyik szimbolikus követelése volt, hogy a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból meg lehessen tagadni. E követelésnek az utolsó állampárti parlament eleget is tett: a fegyveres katonai szolgálat mellett megengedte a fegyver nélküli katonai szolgálat és a polgári szolgálat választását is.
A fegyver nélküli katonai szolgálatot katonai egységeknél, egyenruhában, a katonai parancsrendszer keretein belül lehetett teljesíteni, de fegyver használata nélkül. A katonai szolgálat ezen formája csak a fegyverhasználat, a mások életének kioltása alól adott felmentést.
A polgári szolgálat ezzel szemben teljesen civil kötelezettség volt: akinek maga a katonaság (az egyenruha, a feltétlen engedelmesség a parancsnoknak stb.) volt ellentétes a lelkiismereti meggyőződésével, az helyette kórházban, szociális intézményben vagy más hasonló helyen teljesíthette a hazával szembeni kötelezettségeit.
2004-ben aztán megszűnt a kötelező sorkatonai szolgálat, és az Országgyűlés - a Fidesz egyetértésével - ezzel együtt megszüntette a fegyver nélküli katonai szolgálatot is. A rendszer kétségkívül leegyszerűsödött: megmaradt a fegyveres katonai szolgálat és a polgári szolgálat lehetősége. Valóban, rendkívüli állapot idején nem sok értelme van besorozni katonának valakit, aki egyébként harcolni lelkiismereti okokból nem akar.
2011-ben aztán az alkotmányozás során meglepve tapasztalhattuk, hogy az alaptörvény szövegéből a kormánypártok elhagyták a polgári szolgálat lehetőségét, helyette pedig visszahozták a fegyver nélküli katonai szolgálat lehetőségét. Ma kiderült, hogy mindez korántsem volt véletlen: a benyújtott honvédelmi törvényjavaslat a polgári szolgálatnak még az írmagját is kiirtja a magyar jogrendszerből. Ennek megfelelően rendkívüli állapot idején nem lesz lehetősége arra a magyar fiatal és középkorú férfiaknak, hogy lelkiismereti okokból megtagadják a katonai behívó teljesítését.
Érdemes párhuzamot vonni Örményországgal, ahol 2004-ben vezették be a polgári szolgálat lehetőségét. Ugyan elsőfokon az Európai Emberi Jogi Bíróság nem állapította meg a lelkiismereti szabadság sérelmét a 2004 előtti örmény szabályozásra tekintettel, de a nagyon kevés ügyet (és általában a másként döntés szándékával) befogadó Nagykamara úgy döntött, alaposabban megvizsgálja a kérdést. Meglepődnénk, ha végül a strasbourgi bíróság nem marasztalná el az örmény államot.
Nem is az a baj, hogy Magyarország az örményekkel együtt kerülhet az európai jogvédelem szégyenpadjára. Még azt is megértően figyelnénk, hogy a Fidesz ezzel a lépéssel egykori, 1989-es önmagával megy élesen szembe - eltelt huszonkét év azóta, nyilván megváltozott a világlátásuk. De azt tényleg nehéz felfogni, hogy a vallásszabadságra és a lelkiismereti szabadságra (nagyon helyesen) oly érzékeny konzervatív kormányzat miért tartja fontosabbnak a katonásdit a lelkiismeret szavának követésénél.
Akarnokság és tehetetlenség
Sajtóhírek szerint majd fél éve folyik a bénázás az ITDH átalakítása miatt. A szervezeti átalakítások mindig együtt járnak némi fennakadással, éppen ezért kell óvatosan bánni ezekkel még a közigazgatásban is. Az viszont minden józan ésszel felfogható határon túl van, hogy egy, a gazdaságfejlesztés szempontjából kulcsfontosságú szerv hatékony munkavégzése az állami bénázás miatt szenvedjen ekkora késedelmet. A történet mindenesetre tanulságos, sokat elmond a jelenlegi kormányzati működésről.
Vegyük sorra.
Egy döntéshozó kitalálta tavaly, hogy a befektetés-ösztönzéssel foglalkozó ITDH-nak gazdasági társaság helyett központi hivatalként kell működnie. Nem tudjuk, alátámasztotta-e ezt bármilyen hatástanulmány, mindenesetre a magunk részéről nem tartjuk evidensnek, hogy egy piaci bérezést igénylő tevékenységet (külföldi befektetők idecsalogatása, nagy összegű támogatási szerződés letárgyalása stb.) feltétlenül a kormánytisztviselői bértábla szerint fizetett emberekkel lehet a legjobban, legkevésbé korrupcióra csábító módon stb. megoldani. De ez mindegy is már, a politikai döntés az átalakulásról megszületett.
A döntés része volt az is, hogy az átalakítást negyvenkét nap alatt kell végrehajtani. Nem tudjuk, a kormányrendelet közigazgatási egyeztetése alatt jelezte-e bárki, hogy egy gazdasági társaság átalakításának milyen időigénye van, és hogy ennyi idő alatt még egy jó szabályozással sem lehet kivitelezni a dolgot. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar törvények szerint kft. költségvetési szervvé nem alakulhat át: ha ilyet akar a kormányzat, arra ugyanúgy egyedi törvényt kell alkotni, mint annak idején a Kincstár átalakításánál. Meglepődnénk, ha érkezett volna ilyen észrevétel: a kormánytisztviselők az indokolás nélküli felmentés árnyékában aligha kockáztatták meg, hogy a kormányzati akarat szabotálásával vádolják őket. Márpedig a kivitelezési nehézségek felvetése könnyen annak minősül mostanság. Ha viszont a nehézségeket megemlíteni sem lehet, nyilván megoldást sem lehet ajánlani rá.
De az igazán elképesztő az, ami ezután történt. Legkésőbb január elején a kormányzatnak szembesülnie kellett azzal, hogy itt hiba történt: a Külgazdasági Hivatal lényegében nem tudja megkezdeni a tevékenységét. Azóta eltelt öt hónap, a tavaly elkövetett hiba helyrehozása érdekében mégsem tett lépéseket egyik felelős miniszter, de a kormányzati igazgatás összehangolásáért felelős KIM sem. Pedig egy rövid jogszabály-módosítással a dolog kezelhető lett volna: egy bekezdést kellett volna írni az eredeti jogszabály végére arról, hogy a feladatátadásra tekintettel úgy kell tekinteni, hogy az új hivatal a régi kft. jogutódja. Ezt elegáns lett volna törvényben megtenni, de az sem okozott volna alkotmányellenességet, ha kormányrendeletben helyezik el azt a szabályt. Ez utóbbi megoldás választása esetén nagyjából három nap alatt, január 5-ére a probléma lényegében a politikai szándéknak megfelelően megoldódott volna. De nem, öt hónap után is folyik a vergődés.
Még egy olyan átalakítás esetén is, ami kizárólag az állam belső működését érinti, csak annyira volt képes a kormányzat, hogy a forradalmi hevülettől vezérelve a megfelelő előkészítés nélkül, akarnok döntést hozzon. Amikor pedig kiderült, hogy valaki hibázott, senki semmit nem tett, csak tehetetlenül figyelte a bénázást.
Nagy érdeklődéssel várjuk, hogy azokban az ügyekben (közoktatás, felsőoktatás, általában a Széll Kálmán-terv végrehajtása), ahol az államok kívüli szereplők is érintettek, ugyanez a kormányzati technika érvényesül-e.
