Egy parlamentáris kormányzati rendszerben biztosan nem fatális rendszerhiba, ha a munkaadói és a munkavállalói érdekképviseletek nem gyakorolnak közhatalmat, vagy – mint esetünkben – a legkisebb munkabérre vonatkozó szabályozás tekintetében eddig meglévő együttdöntési jogkörük elvész. (Persze az vicces, hogy ettől még a kormánypárt kebelében működő bérkommandó korábbi nem kötelező béremelési ajánlásukat végrehajtja.)

Aki azonban elvi alapon tartja helyesnek, hogy a mindenkori kormánytöbbség ne oszthassa meg Demján Sándorral és Gaskó Istvánnal a felelősségét a döntéseiért, az az Országos Érdekegyeztető Tanács megszűnésével együtt létrejövő Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsnak sem lesz odaadó híve. Ha valóban ez a szerv lesz a terepe a munkaadók és munkavállalók közti egyeztetésnek a jövőben, akkor nemcsak a jogkörök vesztek el, hanem a fórum is, amire viszont egy parlamentáris köztársaságban is igen nagy szükség van.

A NGTT-vel ugyanis a benyújtott törvényjavaslat létrehozza a heraldikai (stilizált) második kamarát, ami a törvényi létrehozással kiemelt presztízst kap majd, jogkört azonban semmit sem. Az alap lényegében – az öt éve létező, de az elmúlt években túl sok aktivitást nem mutató – Gazdasági és Szociális Tanács összetételét követi: az eddig az OÉT-ben képviselt munkaadók és munkavállalók mellett a civil szféra és a tudomány képviselői is tagok.

A két (nem meglepő) eltérés: ötödik oldalként belépnek az egyházak, míg az eddig a GSZT-ben tag Magyar Nemzeti Bank valahogy kimaradt a buliból. Az ötoldalúságból persze az is következik, hogy igen kicsi az esélye, hogy az oldalak bármely kérdésben a Kormány álláspontjával ellentétes konszenzusra jussanak. Sőt, komoly politikai jelentőséggel bíró ügyekben annak is kicsi az esélye, hogy bármilyen markáns álláspont kialakuljon egy ilyen széles bázison. De hát kit is érdekelne a bizonytalan arányban az egész társadalmat leképező, de valódi társadalmi legitimációval nem rendelkező szervezet semmilyen kötelező erővel nem bíró véleménye?

A új tanács az elődszervezetek közül persze abban is a GSZT-t követi, hogy tisztán stratégiai kérdésekkel foglalkozva lebeg az államműködés gyorsabb folyású vizei fölött: nem konkrét előterjesztésekről, jogszabály-tervezetekről, hanem "kérdésekről", "intézkedésekről" tárgyal. Úgy látszik azonban, hogy ennek ellenére állandóan szolgálatban kell maradnia: ha egy ügyben a Kormány vagy az Országgyűlés mégis megkeresi, akkor 30 napon belül köteles válaszolni. Emellett  "[a] Tanács (...) részt vesz a jogszabályok és egyéb kormányzati döntések hatásainak feltárásában, amelyről tájékoztatja a Kormányt" – csak remélni tudjuk, hogy ez még nem az új hatásvizsgálati modell, és a Kormány maga is törekszik majd feltárni döntéseinek hatását. Közjogi értelemben a testület működése így is csak annyiban fog különbözni egy hagyományőrző egyesülettől, hogy itt miniszterek (vagy képviselőik) lesznek a nézők.

Egy presztízsszervezetnél persze az a legfontosabb kérdés, hogy kik lesznek a tagok: az öt "oldalból" a munkáltatói és munkavállalói delegálásának szabályait átvették az OÉT törvényből, aminek meg az Alkotmánybíróság segített kialakítani az elveit.

A tudomány képviselete már sajátságos egy kicsit: az MTA elnöke mellett gazdaság- és társadalomkutatókat kell delegálni, akik aztán tagként vesznek részt, de ez még hagyján, mivel – jobbára, a sorból kilógó Magyar Közgazdasági Társaság kivételével –  az akadémia szféra köztestületei delegálnak.

A civil szféra öt képviselőjét viszont már a Nemzeti Civil Alapprogram Tanácsa fogja delegálni, amiről ezek szerint menet közben, a mostani tagok megbízatási ideje alatt derül ki, hogy nem csak a civileknek nyújtott pénzek felhasználását igazgatja és figyeli, hanem amúgy az egész magyar civil szférát is képviseli.

Az egyházak esetében ennél tisztább a helyzet: a Kormánnyal átfogó megállapodást kötött egyházak delegálhatnak képviselőket. Bár nehéz tisztán látni, hisz ez  a megfogalmazás nincs összhangban az azóta szintén benyújtott új egyháztörvénnyel,  annyi azért valószínű. hogy a megállapodás megkötéséről a Kormány nem dönt majd szabadon. Mostani állás szerint azonban a Tanácsban lenne képviselete a Krishna-tudatú Hívők Közösségének, de nem lenne a mormonoknak vagy az iszlám közösségeknek, holott a civil képviselők útján (elvileg) minden társadalmi szervezet, köztük az egyházi elismerésükig az új egyháztörvény alapján egyesületként működő vallási szervezetek is képviselettel rendelkeznének.  A rekrutáció így hát civil és egyházi vonalon szembeötlően alkotmányellenes, hiszen közhatalom gyakorlására jogosít olyan szervezeteket, amelyeknek nincs demokratikus legitimációja: a képviselők megbízatásukat nem választás, vagy objektív szempontokon alapuló kinevezés útján nyerik el.  Ebből a szempontból tehát kifejezetten szerencsés a hatáskörök hiánya.

Ennek a testületnek várhatóan annyi és csak annyi lesz a szerepe, hogy el lehessen mondani róla, hogy ez az OÉT utódja. Pedig nem az. Így ami szervezeti kultúrája és rutinja volt eddig a hazai háromoldalú érdekegyeztetésnek, azt gyökerestől kiírtja az új  törvény. Végül a javaslat elvi következetessége miatt sem tisztelhető: ha már kirúgja az Országgyűlés a minimálbér és a garantált bérminimum megállapításának gazdaságszabályozási és alapjogi szempontból egyaránt elsődleges fontosságú jogköréből a munkavállalókat és a munkaadókat, akkor persze az alkotmányosság és a következetesség minimuma lenne, hogy a jogkört a továbbiakban ne a Kormány, hanem az Országgyűlés gyakorolja.