Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Egyedül vagyunk, Tibor!
„A Kormány felhívja a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy legalább két jogszabályra kísérleti jelleggel készítse el azok közérthető megfogalmazású szövegváltozatát és vonja le a szélesebb körben történő hasznosíthatóságra irányuló tapasztalatokat.”
Nem, ezt nem mi írtuk. Ez komoly: a Kormány a Magyary Program Egyszerűsítési Programjának elfogadásáról szóló 1304/2011. (IX. 2.) Korm. határozat 5. pontjában adta ki ezt a feladatot Navracsics Tibornak. Azok számára, akiket eddig megkímélt az élet a közigazgatási nyelvtől, a lényegét úgy tudjuk összefoglalni, hogy a KIM-ben jelenleg valakik azon dolgoznak, hogy – 2012. június 30-ig – kettő (vagy több, ha még befér az időbe, tehát kettő) jogszabály szövegét úgy írják át, hogy azt egy átlagos szövegértési képességekkel rendelkező érettségizett polgártársunk is megértse. Nehezítésként közben azon is kell gondolkodniuk, hogy van-e gyakorlati haszna annak, amit csinálnak. Mindenesetre reméljük, hogy akkor sem változik az a jogszabályszerkesztési szabály, hogy minden jogszabályt közérthetően kell megfogalmazni, ha esetleg arra jutnának, hogy nincs tere a széles körben való hasznosíthatóságnak.
Túllépve a két kézenfekvő kérdésen – lehetséges-e ennyire leegyszerűsíteni egy jogszabályt? (legtöbbször nem, lásd posztvégi keretes anyagunkat), illetve törekednie kell-e rá tűzön-vízen át, ha kell, öreg kodifikátorok idegein táncolva egy igazságügyi miniszternek (igen) –, szembeötlő, hogy kormányhatározati pont született valamiről, amit bőven elég lett volna a hétindító megbeszélésen szóban (persze jegyzőkönyvezés mellett, hogy el ne felejtődjön) elintézni.
Az egyszerűbb jogszabályok ügyét – ahogy a nyár végén bejelentett, más ügyek mellett (a kommunikáció szintjén bizonyosan) elsikkadt tartalmi deregulációs program egészét – az ország hosszú távú versenyképessége és élhetősége szempontjából fontosnak tartjuk, így hát őszintén drukkolunk a sikeréért. Némileg riasztó ugyanakkor, hogy az öncélú bürokratikus működés milyen magas szintjéről árulkodik már maga a kormányhatározat is. Egy bürokráciaellenes program születése felett legalábbis rossz ómen, ha az eljárások egyszerűsítésének feladatkiosztása így néz ki:
„2. A Kormány felhívja a minisztereket, hogy a 1. mellékletben megjelölt és a felelősségükbe tartozó eljárások tekintetében
a) vizsgálják felül, majd annak alapján egyszerűsítsék a felelősségi körükbe tartozó eljárásokat a 2. melléklet szerinti egységes folyamategyszerűsítési módszertan és az ezt megalapozó képzés alapján, az adott ügyben eljáró szervek képviselőinek legfeljebb az Egyszerűsítési Program végrehajtásának idejére felállított szakértői munkacsoportok keretei között történő bevonásával;
b) a felülvizsgálatot és egyszerűsítést a mérlegelést nem igénylő eljárásokkal kezdjék;
c) készítsenek ütem- és intézkedési tervet az egyszerűsítés végrehajtására;
d) tegyenek javaslatot a Kormánynak az eljárások egyszerűsítéséhez szükséges jogszabályok módosítására azzal, hogy a módosítás során törekedjenek a közérthető szövegezésre.”
Ettől még a mellékletben nevesített 228 – nehezen követhető szempontok szerint meghatározott, ugyanakkor két év alatt a jelenlegi kormányzati működés mellett még így is kezelhetetlennek tűnő nagyságrendű – ügycsoportban akár történhetne is valami, a munkacsoport, valamint az ütem- és intézkedési terv ellenére is, ha a módszertan és a képzés elvinné a hátán a programot. Azonban sajnos már csak a képzésben bízhatunk, ugyanis a nem egészen egyoldalas „2. melléklet szerinti egységes folyamategyszerűsítési módszertan” tiszteletet parancsoló elnevezése ellenére inkább egy lóhalálában összedobott bevásárlólistára emlékeztet. A lényege több mint elgondolkodtató:
„Az eljárások egyszerűsítését úgy kell meg valósítani, hogy az alább felsorolt kimenetek közül
– az a)-tól a c) pontokban szereplők közül egyet, vagy
– a d)-től a h) pontokban szereplők közül legalább kettőt kell teljesítenie, továbbá
– az a) pont kivételével minden más eljárásnál a j) pontban foglaltat végre kell hajtania és az i) pontban foglaltat a logikailag összetartozó ügyek esetében kell végrehajtania:
a) az ügy megszüntetése;
b) az ügy összevonása más üggyel;
c) ügyintézési idő csökkentése;
d) ügyfél-hivatal közötti kommunikáció fejlesztése, ügyfélbarát tájékoztatás kiterjesztése;
e) az ügy folyamatának átszervezése;
f) az ügy elintézésében részt vevő szereplők számának csökkentése;
g) az ügy elektronizáltságának növelése;
h) az ügy dokumentációs és információs igényének csökkentése;
i) kézikönyv készítése a folyamatban részt vevő ügyintézőknek;
j) az ügyfelek számára rövid és közérthető ügyleírás készítése és nyilvánossá tétele.”
Először is örvendjünk annak, hogy a megszüntetett ügyek rövid ügyleírását nem teszik majd közzé (de kézikönyv lehet, hogy készül hozzá, ez nem egyértelmű). Másodszor viszont szörnyedjünk el azon, hogy az egyszerűsítés egy (uram bocsá', láttunk már ilyet más kormánytól is) agyatlan összevonással kipipálható, miközben lehet, hogy ezzel az ügyfél terhei nőnek. Merthogy egy dolgot nem irányoz elő a módszertan: annak kiszámítását hogy az egyszerűsítés pontosan milyen ügyféli terheket (pl. kieső munka- vagy szabadidő, közvetlen pénzbeli költség) képes megszüntetni, illetve megszüntet-e egyáltalán ilyeneket.
Kicsi az esélye annak, hogy e részleteket a miniszter ebben a formában álmodta meg, úgyhogy azt kell feltételeznünk, hogy a lényeg valahol a végrehajtást koordináló stáb környékén veszhetett el, ami hát megint csak rossz ómen. Ennek a projektnek a megfelelő koordinálásához ugyanis sok tapasztalt, lényeglátó, kritikus, ám a bürokráciában létezéstől meg nem csömörlött szakember közreműködése kéne, akik ráadásul megfelelően tudják motiválni az egyszerűsítést a hátuk közepére kívánó szaktárcákat.
Reméljük, hogy előkerülnek majd ők is, csak a kormányhatározatot még nem velük íratták. Ellenkező esetben a program következetes végrehajtása könnyen okozhat faék egyszerűségű, de kevésbé ügyfélbarát eljárásokat. Igaz, kézikönyv viszont minden ügyhöz lesz.
Egyszerű dal
1. Egy sokakat érdeklő rendelkezés - átlagosan bonyolult - szövege:
„A Magyar Köztársaság területén lévő lakóingatlanon alapított zálogjog vagy a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény 44. §-a alapján vállalt állami készfizető kezesség fedezetével fogyasztóval kötött deviza alapú kölcsönszerződés alapján teljesített teljes előtörlesztés (a továbbiakban: végtörlesztés) esetén a pénzügyi intézmény – amennyiben a (2) bekezdésben meghatározott feltételek teljesülnek – a végtörlesztés forint összegének meghatározásakor svájci frank esetén 180 HUF/CHF, euró esetén 250 HUF/EUR, japán jen esetén 200 HUF/100 JPY árfolyamot alkalmaz.”
2. Mi ennyivel tudjuk egyszerűsíteni úgy, hogy a jogi tartalom azonos marad:
„A pénzügyi intézmény a fogyasztóval
a) a Magyar Köztársaság területén lévő lakóingatlanon alapított zálogjog vagy
b) a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény 44. §-a alapján vállalt állami készfizető kezesség
fedezetével kötött deviza alapú kölcsönszerződés teljes előtörlesztésekor (a továbbiakban: végtörlesztés) a forintösszeget 180 forintos svájci frank, 250 forintos euró és 2 forintos japán jen árfolyamon állapítja meg.”3. Így már értené szinte minden devizahiteles, de az összes alapfogalom bizonytalanná vált:
„A pénzügyi intézménynél a fogyasztó a magyarországi lakásra terhelt záloggal vagy a 2005-ös költségvetési törvény alapján vállalt állami kezességgel garantált devizahitelt 180 forintos svájci frank, 250 forintos euró és 2 forintos japán jen árfolyamon végtörlesztheti.”
Lehettem volna
A Kormány az államilag támogatott felsőoktatási férőhelyek csökkentésével jó irányba indulna, de - a hatalmas fiskális nyomás alatt érthető, de meg nem bocsátható módon - egyben a jó irányban található falnak is nekirohanni készül. A kurrens szakokon a támogatott képzés teljes felszámolására, így többek közt a jogász-, a közgazdász- és az újságíróképzés egészének fizetőssé tételére vonatkozó kormányzati tervek megvalósulása katasztrofális következményekre vezethet. Legalábbis mi jobban szeretnénk olyan országban élni, ahol a jog, a gazdaság és a média szakmai elitjébe való, a tehetségen alapuló bekerülésnek továbbra sincs sokak számára leküzdhetetlen pénzügyi korlátja.
"Lehettem volna akármi,
De nem volt türelmem kivárni (...)
Lehettem volna főjogász,
Aki mindent megmagyaráz,
Aki eláztat mindenkit,
Akinek egyedül a pénz számít"
(Auróra: Lehettem volna)
Az alábbiakban a tervnek a jogászképzésre gyakorolt hatásait vesszük számba, minthogy - váltakozó szerepben szerzett tapasztalataink alapján - ez az a képzési terület, ahol átfogó képünk van a jelenlegi helyzetről és az emlúlt évek folyamatairól.
A jogászok (számbeli) túlképzésének ténye nehezen vitatható. A rendszerváltással lezárult az egyetemi férőhelyek által beszűkített módon elsősorban a négy nagy hivatásrendet utánpótlással ellátó négy jogi kar nosztalgiával emlegetett időszaka, és tíz éven belül kialakult a tömegképzés mai rendszere. A szak és a jogászi hivatások társadalmi presztízse, illetve az a (mára részben tév)hit, hogy egy jogi diplomával mindenki jól fog keresni, jelentős nyomást visz bemeneti oldalon a rendszerbe.
Jogi kart működtetni ráadásul nem csak azért hálás feladat, mert úgyis mindig lesz elég jelentkező. A képzés ugyanis - legalábbis ahogyan ezt a magyar egyetemek megszervezik - azok közé tartozik, amelyek a legkevesebb tárgyi eszközt igénylik. Kis túlzással egy fűthető egyetemi épület és néhány átcsábított egyetemi oktató elég is volt egy-egy új szak beindítására. Így aztán ma az ország nyolc jogi kara ontja a nappali tagozatos hallgatókat, a szintén kurrens levelezős és másoddiplomás képzésekkel együtt pedig jobb években összesen másfélezer jogi diplomát adnak át, ezzel lassan növelve a diplomás jogászok ma bő ötvenezres létszámát.
A minden keretszámhúzás előtt fepörgetett "annyiajogászmintaszemét"-ezést azonban felesleges ismételgetni. Egyrészt a jogi diploma konvertálhatósága megmaradt, a telítettség elsősorban a klasszikus jogászi hivatásokra jellemző (a már pozícióban lévők félelme és lobbija pedig nem meglepő), a határterületeken átlagos szakmai felkészültséggel és különösebb kapcsolati háttér nélkül is talál munkát a végzettek többsége. Tény ugyanakkor, hogy ezzel viszont az igazgatási szakok diplomásainak elhelyezkedése válik keservessé, holott egy jó államigazgatási főiskolai diplomás alkalmasabb lehet a hatósági ügyintézői feladatokra, mint egy átlag alatti felkészültségű jogász. Másrészt a felsimerést már az előző kormányok alatt is tettek követték, a még az első Orbán-kormány által 2002-re meghatározott 1870-es államilag támogatott keretszám átlag 10%-os éves csökkentéssel jelentősen megcsappant.
Az osztatlan jogászképzés támogatott keretszámai az előző felsőoktatási reform óta
évszám
jogász
összes
2005
1570
62000
2006
1400
62000
2007
1200
56000
2008
1100
56000
2009
1000
56000
2010
850
56000
2011
800
53450
2012
0 (?)
25000 (?)
(A 2012-es keretszámelképzelés nem tartalmazza a felsőfokú szakképzés számait.)
A hallgatói létszám csökkenése ezt az arányt meg sem közelíti: az intézmények eddig különösebb nehézség nélkül képesek voltak a kieső ezer államilag támogatott férőhelyet költségtérítésesekkel betölteni. Nincs kétségünk, hogy - ha okozna is ez a kevésbé népszerű karokon nehézségeket - a maradék támogatott helyek eltűnését is menedzselni tudnák az egyetemek. Mi is akkor a probléma azzal, hogy ha a Kormány teljessé teszi az elmúlt nyolc kilenc év folyamatait, és kivonja egy piacról is finanszírozható feladatból a közpénzt?
Az, hogy ha a lenullázás a mostani felsőoktatási reform peremfeltételei mellett valósul meg, akkor ez lezárja a jogi pályát az oda a felső középosztály szintjét elérő erőforrások nélkül igyekvő fiatalok, azaz Kövér László vagy akár Orbán Viktor mai utódai előtt. Az is egyértelműnek tűnik, hogy - mint ahogy az hírlik - át sem lehet majd kerülni (ott, ahol marad ilyen) a költségtérítéses képzésből a támogatottba, állami ösztöndíjasnak a tandíjmentest nevezik majd, a költségtérítés pedig az oktatás tényleges költségének szintjére emelkedik. Az államtól tehát mi a jövőre felvételizők helyében nem várnánk komoly segítséget jelentő ösztöndíjat, más meg aligha száll komoly pénzzel a finanszírozásba.
Így a mai 200.000 forint/félév körül mozgó térítéshez képest a hallgatói teher - a relative alacsony képzési költségek ellenére - könnyen megduplázódhat. Ha pedig a Kormány egyetlen alternatív javaslata valóban a diákhitel marad, akkor egy legalább négy- vagy ötmillió (kiszámítható kamatozású) forinthitelt jelent a pályakezdő vállán. Kivételes elhivatottság és önbizalom kell majd tehát egy fiatal felnőtt részéről ahhoz, hogy elhiggye: szerencsésebb helyzetű versenytársaival szemben is kap majd olyan állást öt év múlva, ami biztosítja a törlesztést.
Tudjuk, hogy a társadalmi mobilitás elősegítését nem feltétlenül egy társadalomképében konzervatív kormányon lehet a legjobban számon kérni, de annak teljes felszámolása a közvélemény formálása és az állam működtetése szempontjából alapvető jelentőségű értelmiségi pályák esetében azért még folyamatosan emelkedő ingerküszöbünkhöz mérve is kirívóan felelőtlen lépés lenne.
Öngól
Van-e szánalmasabb a teljes eltökéltséggel a saját kapuja felé törő és gólt lövő csatárnál? Van-e nevetségesebb annál a döntéshozónál, aki a kitűzött és hangoztatott célnak épp az ellenkezőjét éri el?
Félsiker, ha a döntéshozó politikus őszinte, és célja valóban az, amit hangoztat. Nem szóvirágokat beszél, hanem rámutat egy létező problémára, és megoldást kínál. A siker másik fele azonban az, ha a választott megoldás ténylegesen alkalmas a kívánt cél elérésére. Az alábbi posztban 3+1 rövid példán ismertetjük, milyen az, amikor a döntéshozó öngólt lő. Nem elég, hogy nem éri el a kívánt célt, de azzal ellentétes eredményre jut: súlyosabbá teszi a problémát.
1. A devizahitelesek megsegítése
A tegnap elfogadott, egyösszegű törlesztést lehetővé tévő törvény tényleges hatását előre sem mi, sem a Kormány nem mérte fel. A becslések szerint azonban legfeljebb a devizahitelesek negyedén segíthet. (Attól most tekintsünk el, hogy minél több devizahitelesen segít, annál nagyobb károkat okoz a többi devizahitelesnek és a bankrendszernek, és hogy a banki veszteségek miatt a kkv-szektor forráshiánya csak nőni fog az intézkedéstől, ami a foglalkoztatottságot és a gazdasági növekedést egyaránt hátrányosan érinti.) Így ugyan ők a javaslat bejelentésekori 230 forintos svájcifrank-árfolyam helyett 180 forinton törleszthetnek, a többieknek viselniük kell az azóta bekövetkezett jelentős forintleértékelődés miatti, 5-7 %-os árfolyamemelkedést. Hiába 'menti' meg a törvény a tőkeerős devizahiteleseket, ha a tőkehiányosok (akiket a probléma igazán érint) még nagyobb bajba kerülnek, és összességében többet kell fizetniük a törlesztési nehézségekkel szembenéző devizahiteleseknek, mint korábban. Persze, ha elsődleges célnak az ország devizakitettségének csökkentését tekintjük, akkor a végtörleszteni nem képes devizahitelesek helyzetének elnehezítése 'mindössze' durva mellékhatás.
2. Az új médiatörvény A törvény kiemelt célja volt, hogy a gyermekeket jobban védje a felnőtt tartalmaktól.
Bár külön ilyen rendelkezést nem tartalmazott, a törvényt kikényszerítő, elrettentő erejű mechanizmus alapján az index.hu internetes sajtótermék már a cikkek címében jelzi, ha felnőtt tartalomról van szó, mégpedig úgy, hogy a csábító tartalomra színes betűk hívják fel a figyelmet. A törvény eredménye így az, hogy a felnőtt tartalom sokkal inkább szem előtt van.
3. A szociális támogatásokra vonatkozó új szabályozás
A szabályozás célja az volt, hogy a gyermekek ne maradjanak ki az iskolából. Ezért elrendelték, hogy a kimaradó gyerekek után járó szociális támogatást nem készpénzben, hanem utalványban kapják meg. Csak hogy - mint ebből a videóból kitűnik - az utalványból az uzsorások nem tudnak levonni, ezért az eladósodott szülők egy részének érdeke lehet, hogy gyermekeik kimaradjanak, és így több maradjon a családi kasszában.
A szabályozás eredménye tehát az is, hogy egyes gyermekek még inkább kimaradnak az iskolából.
3+1 Harc a rabszolgakereskedők ellen
Ne higyjük azt, hogy ilyen szerencsétlen közpolitikai megoldás csak Magyarországon történhet! H. Spencer Social Statics című könyvében már 1851-ben megosztotta a rabszolga-kereskedők elleni politika egy szomorú epizódját. Mi lett a hatása annak, hogy Afrika partjait ellepte az őrség, és rendszeresen zaklatta a rabszolgakereskedő-hajókat? Egyrészt az, hogy a rabszolga-kereskedők kisebb és gyorsabb hajókat kezdtek el alkalmazni, amin a rabszolgákat még szorosabban helyezték el, így a betegségek és a fulladások miatt a halálozási ráta 35 %-ra emelkedett. Másrészt az, hogy az üldöző parti őrségtől való menekülés érdekében lelkiismeretfurdalás nélkül dobtak be akár 500 rabszolgát is a tengerbe.
Tud még hasonló példát? Ne habozzon kommentben megosztani!
A szabályozás célja az volt, hogy a gyermekek ne maradjanak ki az iskolából. Ezért elrendelték, hogy a kimaradó gyerekek után járó szociális támogatást nem készpénzben, hanem utalványban kapják meg. Csak hogy - mint ebből a videóból kitűnik - az utalványból az uzsorások nem tudnak levonni, ezért az eladósodott szülők egy részének érdeke lehet, hogy gyermekeik kimaradjanak, és így több maradjon a családi kasszában.
A szabályozás eredménye tehát az is, hogy egyes gyermekek még inkább kimaradnak az iskolából.
3+1 Harc a rabszolgakereskedők ellen
Ne higyjük azt, hogy ilyen szerencsétlen közpolitikai megoldás csak Magyarországon történhet! H. Spencer Social Statics című könyvében már 1851-ben megosztotta a rabszolga-kereskedők elleni politika egy szomorú epizódját. Mi lett a hatása annak, hogy Afrika partjait ellepte az őrség, és rendszeresen zaklatta a rabszolgakereskedő-hajókat? Egyrészt az, hogy a rabszolga-kereskedők kisebb és gyorsabb hajókat kezdtek el alkalmazni, amin a rabszolgákat még szorosabban helyezték el, így a betegségek és a fulladások miatt a halálozási ráta 35 %-ra emelkedett. Másrészt az, hogy az üldöző parti őrségtől való menekülés érdekében lelkiismeretfurdalás nélkül dobtak be akár 500 rabszolgát is a tengerbe.
Tud még hasonló példát? Ne habozzon kommentben megosztani!
Felkészülési verseny
Adj gázt! - mondta a miniszterelnök, és Matolcsy György speedet adagolt az egész magyar adórendszernek: javaslatára két hét múlva az Országgyűlés - akár az elesett Szigetvár legyőzhetetlenségét - törvénybe iktatja, hogy nem kell 45 napot várni a magasabb adótételek alkalmazásához, elég rá 30 nap is, ahogy tavaly elég volt 40 és jövőre elég lesz 25, két év múlva 15, majd – ha már az adótörvényben se lesznek számok – 0 nap is.
A közterhek megállapításához kapcsolódó 45 napos felkészülési idő sokáig megkérdőjelezni nem mert alaptulajdonsága volt a magyar adórendszernek. Az 1992-ben született (mára rendesen kiürített, de még élő) államháztartási törvény elejére összegereblyézett pénzügyialkotmány-pótlék egyik legfontosabb rendelkezéseként szűk két évtizeden keresztül okozott stresszes kora őszt a József Nádor téren dolgozó adótörvény-előkészítőknek, így az adószakma – utólag már eléggé el nem ítélhető módon – elkezdte azt objektíve létező adottságként kezelni. Ezt erősítette amúgy az Alkotmánybíróság is azzal. hogy a 45 napot alkotmányossági követelményként kezelte, azaz figyelmen kívül hagyása az adótörvény megsemmisítésével fenyegetett. A mély beidegződéseket mi sem jelzi jobban, hogy még a visszaható hatálya miatt ordasan alkotmányellenes 98 %-os különadós törvény első két változatát is negyvenöt nappal léptette hatályba a törvényalkotó, pedig ennek aztán ebben a kontextusban végképp nem lett volna semmi jelentősége. A mienk volt tehát az az ország, amelyről lehetett tudni, hogy az adókat másfél hónapra előre emeljük meg. Ugyanakkor ezt gyakran év közben is megtette az Országgyűlés, ami mind az adózónak, mint az adóhatóságnak jelentős többletmunkát képes okozni. Ezért tartanánk például hasznosnak, ha az alkotmány korlátozná (pl. évi két alkalomra) az adómódosítások lehetséges hatálybalépési időpontját. A közjogi rendszer átalakítása során azonban ehelyett éppen ellenkező irányt talált a Kormány.A szükség ugyanis törvényt bont: valahogy a 45 nap tavaly év vége óta nem akar összejönni (tényleg gyorsan kell reagálni, meg aztán szét is esett az apparátus, és hát ezekre az eljárási dolgokra a kétharmad amúgy se érzékeny). Így aztán a formális jogszerűség fenntartása érdekében az évtizedes garanciát két lépésben sikerül majd lenullázni. A metódus egyszerű: amikor egyértelművé válik, hogy a kívánt időpontban nem lenne már hatályba léptethető az adóemelés, akkor jön egy rövid javaslat az időköz csökkentésére. Tavaly még csak addig ment el a kormánytöbbség, hogy a választási években (így például pont tavaly) elég volt 40 nap a 45 helyett, de ezek szerint nem sikerült akkora lukat vágni a falba, amin Matolcsy miniszter úr később más törvényekkel a kezében is kifér.
Ezért érkezhettünk el a jövedéki adó és a játékadó november 1-jével történő emelésért biztosítani kívánó, hétfőn benyújtott harmincnapos javaslathoz, amely az új időközt többek közt a havi bevallású adókötelezettségekre tekintettel javasolja megállapítani. (Ez utóbbi különösen a harmincegy napos hónapokra tekintettel vicces érvelés.) Az alkotmányossági elemzést mellőznénk is, hiszen a törvényjavaslat természetesen alkotmányellenes, viszont ezt - adótörvényről és a jogbiztonság sérelméről lévén szó - az államadósságnak a bruttó nemzeti össztermék fele alá csökkentéséig úgyse állapíthatja meg senki.
A javaslatra amúgy nem lett volna szükség, hogyha az Országgyűlés nekikezd az ősznek az elmúlt héten (elvileg az iskolakezdés óta őszi ülésszak van), de akkor se, ha erre a hétre beiktat még egy ülésnapot. Egyik sem történt meg (a korábbi kezdés előterjesztés hiányában amúgy se lett volna reális), pedig kis odafigyeléssel még átfuthatott volna úgy a soron kívüli adócsomag, hogy a költségvetés is jól lakik, de a felkészülési idő is megmarad. Így hát azért szenderül jobblétre az eddigi szabály, mert ez így most mindenkinek sokkal kényelmesebb volt.
Az egyetlen – szóra sem érdemes – kivétel persze az adózó. A konkrét esetben – már csak azért is, mert a 45 napot eddig a jelenlegi kormány is komolyan látszott venni – csak a lakosság körülhatárolt része (például a dízeles autók üzemben tartói, a dohánygyárak és a kocsmatulajdonosok) számíthattak arra, hogy ha lesz is emelés, akkor arra a szokott átmenettel készülhetnek. Rosszul tették. Azonban borítékolható, hogy a nagy adócsomag se kerül így majd december 1-je előtt Közlönybe, hiszen a politika, de az apparátus is utolsó pillanatig dolgozni akar majd rajta.
Ha Magyarország – befelé és kifelé egyaránt – valóban kiszámíthatóságot kíván sugározni, akkor a közpénzügyi alaptörvény-fejezet hatálybalépése és a adórendszert alapelemeit rögzítő – általunk borzongva várt – kétharmados törvény elfogadása előtt egy ilyen fontos téglát felelőtlenség kiütni a falból. Arról ugyanis teljesen felesleges győzködni bárkit is, hogy végül is a 30 nap is elég hosszú (hosszabb mint a február, még szökőévben is): az üzenet az, hogy bármilyen felkészülési idős szabály pontosan addig létezik, ameddig egyszer nem sikerül betartani. Ebben a pillanatban ugyanis a parlamenti többség ismét rá fog ébredni, hogy „az adójogi jogalkotás gyorsabb reakciója érdekében” elég lesz kevesebb is. A szabály tehát valójában megszűnt, arra többé nem alapozhatunk.
Ismeretlen szerzők művei
Ha a kormánypártoknak fontosabb, hogy ne legyen szervezeti konfliktus egy jogszabályból, mint hogy részleteiben miként alakul, akkor a hosszadalmas egyeztetések helyett sokkal egyszerűbb azt az érintettel megíratniuk. Ez ugyan a rossz kormányzás és a kormányzati apparátus súlytalanságának a jele, de a nemzeti együttműködésnek a személyes megbízhatóságot a semleges intézmények által nyújtott garanciák elé helyező rendszerében biztosan nem számít bűnnek. A jogszabályírás és –előkészítés kiszervezésének jelenlegi szintje azonban a parlamentarizmus ideája és a jogrendszer egységessége mellett már a kormányzati célok elérését is veszélyeztetheti. Pláne abban a törvényalkotási káoszban, amit az idei őszi ülésszak ígér.
Rögtön az elején lépjünk túl azon, hogy hogyan jön ez össze a Kormány politikai felelősségével. Jobbára ugyanis sehogy: a szakminisztert azért tartjuk, hogy viselje a felelősséget a feladatkörébe tartozó jogalkotás szakmai tartalmáért (vagy adott esetben a jogalkotás elmaradásáért), ami bajosan valósulhat meg akkor, ha az emberei a sajtóból vagy az Országgyűlés honlapjáról értesülnek a kormánypárti javaslatokról. Jobb esetben néhány órára vagy akár napra megkapják azokat, de persze az egyes rendelkezések céljait és hátterét mélységükben ilyenkor sem látják át. Ez még nem is lenne olyan súlyos probléma a láthatóan szakmányban a kormányzaton kívül készülő, a kormánytól független intézményekre vonatkozó intézményi törvények esetében, de ezekkel együtt általában e területek további ágazati szabályozása előkészítéséből is kimarad a kormányzati apparátus. Így ma a kormánynak valójában saját média-, hírközlési, pénzügyi szabályozási vagy akár adatvédelmi politikája sincs. Ennél is veszélyesebbek azok a – főképp képviselői önálló indítványba torkolló – tervezetek, amelyekben valamelyik jogalkalmazó szerv (pl. a büntetőeljárási novella esetén az ügyészség), vagy valamelyik érintett címzetti csoport (pl. az új munka törvénykönyve esetén a munkaadói érdekképviseletek) alakítják ki a koncepciót és ragadhatnak tollat. Ezekből ugyanis szükségszerűen egyoldalú javaslatok születnek, mert minden helyzetbe hozott szereplő történelmi lehetőséget lát a korábban a többi érintett által százszor levert javaslatok megvalósítására.
Törvény-előkészítési outsourcing a gyakorlatban
Törvény | Benyújtó | Statútum szerint | Nem cáfolt sajtóértesülések szerint a közreműködő szakértők munkaadója |
a két médiatörvény | képviselők | NFM | Médiatanács, NMHH |
Kormány | NGM | PSZÁF | |
bizottság | KIM-NGM | ÁSZ (elismerten) | |
bizottság | KIM | Legfőbb Ügyészség (cáfolva, de nem kormányzati előkészítés) | |
Kormány | KIM | OBH: Péterfalvi Attila ismertette a benyújtás előtt a törvényt | |
Kormány | KIM | OBH: Szabó Máté a szervezeti modellt saját javaslata megvalósításaként értékelte | |
az új Munka Törvénykönyve | várhatóan Kormámy | NGM | munkaadói érdekképviseletek – elismerten a Vállalkozók Országos Szövetségének javaslatai „köszönnek vissza” a szabadságolással, a kártérítéssel és a túlmunkával kapcsolatos szövegben |
alkotmánybírósági törvény | várhatóan képviselők | KIM |
A kiszervezés kétségtelenül elkeni a személyes szakmai felelősséget is. Az igen népszerű képviselői önálló indítványoknál formailag a javaslatot előterjesztő képviselőn kívül másnak a felelőssége fel sem merül, ami összességében optimális a kormánypártoknak. És bár a Lázár- vagy a Rogán-titkárság alkalmazottai nyilván sok ősz hajszállal gazdagodnak ebben a modellben, valódi felelősséget a benyújtó képviselők sem viselhetnek, hiszen mindenki tudja róluk, hogy strómanok. A formálisan a kormány nevére vett külső javaslatoknál pedig a kormánytisztviselők abban az ismert helyzetben érezhetik magukat, hogy olyasmiért felelnek, amire valójában nincs befolyásuk – ez azonban a kormányzás során amúgy is gyakori jelenség. Érdekesebb azonban a tényleges szerző helyzete: aki sub rosa ír szöveget, az segítséget sem nagyon tud kérni mástól (ez meg is látszik a szövegek színvonalán). Ő az elvégzett munkáért sem a szakmának vagy a szabályozás érintettjeinek, hanem az őt e munkával megbízónak felel. Azt meg egyetlen politikus se fogja egy durvább mellényúlás kapcsán két év múlva elmondani, hogy igen, sajnos kiderült, hogy nagyon bíztunk ugyan a szerv újonnan kinevezett elnökében, de ezek szerint ehhez nem értett, esetleg hülyékkel volt körülvéve. Ráadásul az eleve politikai javaslatként prezentált szövegekbe a tévedhetetlenség (de minimum az átgondoltság) látszatát fenntartani kívánó politikusok bele is merevednek: majdnem biztosak vagyunk abban, hogy néhány megalapozottan támadott intézkedés sokkal inkább az eszkalálódó vita, mint a kormánypártok elkötelezettsége miatt valósul meg.
A sokközpontúvá váló előkészítést lehetetlen megfelelő színvonalon összefogni. A külső szövegező – még ha jogszabályt amúgy írt már és bármennyire is igyekszik – nem lehet abban a helyzetben, hogy ugyanúgy ismerje a frissen elfogadott az előkészítés alatt lévő, saját elképzeléseit keresztülhúzó többi jogszabály-módosítást, mint akinek a minisztériumban az a feladata, hogy ezekben mindig naprakész legyen. Ezt egy jó központi koordináció még kezelhetné, ehhez azonban a külső gyártású tervezeteknek végig kellene járniuk a közigazgatási egyeztetés egészét, holott a politikai főképpen éppen azt várja a külsősöktől, hogy gyorsak legyenek. Így aztán az eredmény önmagában még csak-csak konzisztens, de egymással gyakran ütköző jogszabályok megalkotása lesz.
Végül látni kell, hogy a kodifikáció ilyen mértékű decentralizálása a kormányzati célok felhígulásához vezet. Nem hisszük, hogy eleve el kell ítélni, hogyha az írja a jogszabályt, aki később alkalmazni fogja, de biztosak vagyunk abban, hogy ha ezt hatékony külső szakmai kontroll nélkül teheti meg, akkor lesz, hogy nem a kormány céljai (vagy az ország érdeke) fog majd érvényesülni, hanem a személyének vagy szervezetének önös szempontjai. Egyszerű példával élve: szinte biztosan nem kap a PSZÁF és a médiahatóság vezetése felmentést a 98%-os különadó alól, hogyha nem az embereik írják az erről szóló törvénytervezetet, mert a tervezeteket alapból jóváhagyó minisztériumi vezetőknek számolniuk kellett volna azzal, hogy milyen hosszú az ugyanerre a lehetőségre vérszagot érezve azonnal bejelentkezők listája. Mint ahogy nyilván nem fogott volna olyan vastagon a számvevőszéki illetmények megemelésekor a toll, ha azt az államháztartásért felelős miniszter egyik olyan embere írja, aki a mindenkor aktuális megszorítás elvonás költségvetési kiigazítás összegének megfelelő számú birkát számol meg elalvás előtt.
„Az Arany Tigrisben egy tanácsos egyszer azt mondta, hogy szarból nem fonsz ostort, de ha fonsz is, nem pattogtatsz vele” – írja Hrabal a Bambini di Praga, 1947-ben. Az alapszöveg színvonala persze javítható, kormányon belüli viták árán akár az intézményi lobbi is visszaverhető, sőt az utolsó pillanatban is ki lehet húzni az egy hete hatályon kívül helyezetett törvényt érintő módosításokat, ha odafigyel valaki. Az alapanyag minősége azonban itt is meghatározó: amit az eredeti szerző kihagyott, az szinte biztosan ki is marad majd, amit pedig ő nem értett, de más se, az úgy is marad. Csakhogy a mostani gyakorlat közel visz minket oda, hogy azt se tudhassuk, hogy kit kell a minőségi kifogások miatt hibáztatni.
