Mégis meglesz az egytucat: a Kormánynak a hatályos Alkotmány e parlamenti cikluson belüli tizenkettedik módosítására vonatkozó javaslata durván másfél hónapra fogja lehetővé tenni, hogy egyszerű többséggel elfogadott törvény helyi önkormányzati tulajdont az államnak vagy helyi önkormányzatnak átadjon. Ebből a 'lastminute' akcióbólcsak annyi következik, hogy sürgős és fontos a kormánypártoknak a megyei önkormányzati vagyon január 1-jei, a 2012-es költségvetési év kezdetéhez igazított átvétele, de az ezt elérni kívánó törvényjavaslat egyelőre inkább a káosz, mint a preambulumában hivatkozott 'Jó Állam' és a közszolgáltatások maradéktalan biztosítása felé mutat. Pedig ha itt nem sikerül néhány hónapon belül rendezni a sorokat, akkor olyan működési zavarok jöhetnek, hogy a Pest megyei intézmények gázcsapja elzárásának kormányülést is megjárt problémájára már csak maguk a megfázott kisdiákok fognak emlékezni.

Kezdjük ott, hogy végre ismét valós probléma rendszerszintű megoldásával próbálkozik a Kormány. Az összes közvetlenül választott alkotmányos szerv közül a legkisebb beágyazottsággal rendelkező megyei önkormányzatok intézményfenntartó tevékenysége az elmúlt huszonegy évben minden volt, csak sikeres nem. Nehéz megállapítani, hogy ehhez mennyiben járult hozzá, hogy a központi költségvetés rendre elmulasztotta a feladatok ellátásához szükséges források biztosítását, és még a központi állami szervek kiadásaihoz képest is folyamatosan csökkent az önkormányzatok támogatása. Nyilván ez a legfontosabb tényező a hatalmas adósság felhalmozásában, de a megyéknek a megyei jogú városokkal való - kezdetektől elhibázott - feladat- és felelősségmegosztása, valamint a megyei önkormányzatok saját hibás döntései is fontos tényezők.

A megyei önkormányzati szinttel tehát tenni kell valamit: a vagyon központi állami kezelésbe vétele akár hatékonysági tartalékokat is fölszabadíthat. Nem meglepő, hogy a vármegyévé végül át nem keresztelt önkormányzati szintet végül a kormánypártok megfosztják attól az egyetlen közfeladattól, amit önállóan látott el. Ez a gyakorlatban teljes eljelentéktelenedést jelenthez, hiszen nem valószínű, hogy az új feladatként emlegetett területfejlesztési döntéseket az állam tényleg átengedné egy tőle független szervnek azok után, hogy az elmúlt évtizedetben a mindenkori kormány mindig meghatározó (és döntő) kontrollt gyakorolt a fejlesztési pénzek felett. 

Amit azonban eddig a hosszú előkészítés után feltűnően későn megszületett politikai döntés óta a végrehajtásból láthatunk, az egyelőre nem mutat a hatékonyabb állami működés irányába. A láthatóan a 2010-es átadás-átvételi törvény (pl. Tarlós István ugyanolyan teljességi nyilatkozatot ír most alá, mint amit tavaly Demszkytől kapott) és a kormányhivatali törvény szövegkincséből építkező törvényjavaslatnak komolyabb átgondolást csak az egészségügyi intézményi vagyon átadásáról szóló – vélhetően már régebben megírt – részei tükröznek, a legfontosabb kérdésekben pedig kérdést látunk kérdés hátán. Ezekből szedtük össze a legfontosabbakat.

1. Mi kerül állami tulajdonba? Nem lehet pontosan tudni. Elvileg a fővárosnak a törvény mellékletében felsorolt kórházai, valamint a megyei önkormányzatok által fenntartott intézményekhez kapcsolódó minden vagyon, ideértve ezek gazdasági társaságait, ingatlanait és tartozásait is. A megyék tekintetében azonban a szöveg – részben egymással is ellentétes – rendelkezéseiből több és kevesebb is következhet. Egyrészt a törvényi einstand a megyei önkormányzat minden vagyonára kiterjed a megyeháza épületéig és a megyei közgyűlés elnökének szolgálati laptopjáig kiterjedően, másrészt viszont „az átvétel alól kivételt képez a megyei önkormányzat és az állam által kötött külön megállapodásban meghatározott vagyonelemek köre”, bármi is ez.

A törvénynek a parciális érdekek korlátozása érdekében világos elvek mentén kellene megmondania, hogy mi maradhat az önkormányzatoknál. Ám láthatóan nem hogy átlátható szempontok, de szempontok sincsenek: ezért kényszerül a törvényjavaslat a zártan végigvezetett jogutódlási szabályrendszert egy bizonytalan tartalmú kivételi rendelkezéssel zárójelbe rakni, jogtörténeti újdonságként létrehozva a törvény erejénél fogva beálló, de az érintettek formátlan megállapodásával megakadályozható joghatást. Az is kérdés, hogy a változást bejegyezni köteles bíróságok honnan fogják majd tudni, hogy ilyen – akár szóbeli – megállapodás nem akadályozza-e a tulajdonosváltás bejegyzését, és természetesen a megállapodás nyilvánossága sem biztosított.

Az erősen mutyibarát szabályozási környezetben így tehát halmozottan igaz, hogy az állami ’mentőöv’ (ha lehet így hívni valamit, ami a kimentett de facto megszüntetését, a ’szent istváni megyerendszer’ felszámolását hozza el) üzenete az, hogy az az önkormányzat járt jól, aki kiköltekezett, hiszen ott voltak eddig fejlesztések, és az állami akvizíció után pedig ugyanabból a helyzetből várhatják majd a folytatást, mint a takarékosabban gazdálkodók.

2. Mikor történik meg a tulajdonosváltás? A törvény szerint 2012. január 1-jén, ám ha a tulajdonsás ténylegességéhez szükséges azon szempontot is figyelembe vesszük, hogy az új tulajdonos mikortól tud ténylegesen rendelkezni a tulajdon felett, akkor ezt sem tudjuk pontosan. Az alkotmánymódosítás és az ex lege átszállás mellett a bejegyzési szabályokkal is biztosra menne a javaslat: a bíróság és a cégbíróság nyolc napon belül köteles bejegyezni a tulajdonosváltást, ha ezt az állami fenntartó jelzi neki. Ám egyrészt itt is bejön a külön megállapodások miatti bizonytalanság, másrészt magával az állammal sokkal nagyvonalúbb a szabályozás: a cégbírósághoz benyújtott változásbejelentési kérelem előterjesztésére például a törvény hatálybalépésétől számított 90 nap állna rendelkezésre, ami bőven februári határidőt jelent. Nem felelőtlenség ezért azt feltételezni, hogy ugyanaz zajlik majd le, mint egy évvel korábban a kormányhivatalok kialakításánál: a túl későn elfogadott törvény miatt nem egy készre alakított struktúra áll majd fel, hanem az első egy vagy két negyedév a helykereséssel zajlik. Mindezt persze el lehetet volna kerülni akkor, ha a döntéshozó és a törvényelőkészítő gyorsabb.

3. Ki lesz az új fenntartó? Ezt tudjuk a legkevésbé. A benyújtott törvényjavaslat lényegében duplikálja a közigazgatási hivatalt: a kormányhivatalt is irányító kormánymegbízott (azaz a jelenlegi állás szerint jellemzően egy-egy, a megyei közgyűlési elnökhöz hasonló helyi beágyazottságú, ám tőle szükségképpen különböző helyi politikus) irányítása alatt jönne létre egy-egy megyei intézményfenntartó központ. Ez a megyei szintű állami központ ugyanakkor költségvetési középirányító jogkörét csak a kormánymegbízott jóváhagyásával gyakorolhatná, így költségvetési szervként önálló lehet ugyan, szakmailag azonban aligha. Erre utal az is, hogy a legalsó szintű ügyintézője kinevezése tekintetében is megkapná a kormánymegbízott ugyanazt a vétójogot, amit a kormányhivatal kormánytisztviselői felett már gyakorol.

Ez tehát lényegében azt jelentené, hogy a megmaradnak (hivatalaiktól talán megfosztva, de meglátjuk még a megállapodásokat) a megyei önkormányzatok, és emellett jönne létre minden megyébe még egy-egy új szerv, amely annyiban különbözik első látásra a megyétől, hogy egy másik fidesz-kdnp-s politikus áll az élén. Lehet, hogy nem ez az elsődleges rövidtávú szempont, hiszen az adósságok és a vagyon állami kalapba öntésének még ekkor is megvannak a közvetlen hasznai (pl. a könnyebb finanszírozhatóság), de ez akkor sem garancia az érdemi változásra. Úgy látszik egyébként, hogy a kérdés még nincsen lejátszva, mert egy kormánypárti módosító a szervezeti ügyeket teljes egészében kormányrendeletre utalná. Ez – kormányzati szervről lévén szó – szívünknek ugyan kedves megoldás, de ha azt is jelenti, hogy az struktúrával kapcsolatban még minden kérdés nyitott, és megint decemberben fog eldőlni, akkor az önmagában is komoly veszélyeket hordoz.

4. Hogyan érinti ez a folyamatos intézményi működést? Ez is képlékenynek látszik, de a szándék egyértelmű: arrafelé tartanak a dolgok, hogy a törvényi átszállással a mandátumokat még töltő intézményvezetőktől is megszabadulnak a kormánypártok. A benyújtott szöveg arra adott volna lehetőséget, hogy a fenntartó – ha akar – március végéig lefutó új pályázattal váltson intézményvezetőt, de egy újabb kormánypárti módosító ezt elhagyva már csak annyit mondana ki – az ex lege rendezés újabb szintjére lépve –, hogy a törvény erejénél fogva az intézményvezetői megbízások legkésőbb március 31-én szűnnek meg - ha a fenntartó másként nem dönt. Márpedig ennek az időzítésnek az önmagáért való sietségen kívül igen kevés értelme van: olyan időpontban kellene új pályázatot kiírni, amikor az új fenntartó még felmérni sem tudta a gazdálkodás és a közfeladat-ellátás helyzetét, így aztán jó eséllyel számos olyan intézmény élére kerül majd új vezető, amelyik utóbb megszűnik vagy beolvad majd valahova. Ezért ha valamikor nincs értelme a törvény erejénél fogva (alkotmányossági szempontból amúgy nem veszélytelenül) továbbműködő intézmények élén váltani, az valószínűleg most van – mint ahogy ezt egyébként egy harmadik kormánypárti képviselő azóta visszavont módosító indítványa alapján gondolta is.

Mindezek alapján mi nem nagyon látjuk a garanciákat arra, hogy elkerülhetőek legyenek a váltással kapcsolatos komoly működési zavarok. Ha pedig rendszerszinten megy valami gallyra mind a 19 megyében, akkor azon se alkotmány-, illetve akkor már remélhetőleg ritkább alaptörvénymódosítás, se Pintér Sándor határozott fellépése nem fog segíteni. Ha valóban akadozik majd a végrehajtás, akkor érdemes emlékeznünk majd arra, hogy a probléma gyökere nem az igazgatásban, hanem a politikai döntés időzítésében keresendő. Annyi bajunk van most éppen, nem kellene a kapkodásból fakadó felesleges kockázatokkal tetézni őket.