Vajon fellép-e majd a kereskedelmi kamara a kontárok elleni küzdelem érdekében minden vállalkozótól beszedett évi 5000 forintos hozzájárulásból az ellen is, aki ezt a közterhet kitalálta?

A költségvetés bevételi oldalán zajló pénzbeszedésen nem sok elemeznivaló van most a jogászok számára. A jogtól – nálunk mostanra az alkotmányjogot is ideértve – aztán általában akkora és olyan nevű új adót vethet ki az Országgyűlés, amilyet csak akar. Azonban – mivel ezt meg is teszi – a kreativitás olyan kis csodákat hoz létre, mint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) számára fizetendő kamarai hozzájárulás, amelyet a Költségvetési bizottság módosító javaslata kedd este suttyantott bele az adócsomagba (aláíró: az itt a bizottság elnökét helyettesítő Szijjártó Péter, szerző: vélhetően a kormányzat az MKIK koncepcióalkotása alapján). Tisztán jogi szempontból erre is csak legyinteni lenne érdemes, de a jog és a közgazdaságtan együttes hadba állítása képes megmutatni, hogy itt bizony egy világbajnok közpolitikai hibát készül az Országgyűlés elkövetni.

Az elemzésben segít minket Parragh László, az MKIK elnöke, aki a szabályozási elképzelést a hétfői Magyar Hírlapban megjelent interjúban így foglalta össze:

– Beszéljünk a kamaráról! Libabőrösek a vállalkozók, amiért ismét napirenden van a kötelező kamarai tagság bevezetése.
– A gazdaságban rendet kell tenni, tudni kell, kik a kontárok, s kik a lánctartozás generálói. Ehhez viszont a vállalkozások regisztrációja szükséges, így lehet képet kapni a helyzetről. Ennek ára van, ami eltörpül a kontárok és nem fizetők okozta károk mellett.
– Mekkora tagdíjjal kalkulálnak évente?
– Évi ötezer forinttal.
– Ez összesen mennyi pénz, s mire fordítják?
– Hárommilliárd forintról beszélünk, s a pénzt döntően az informatikai rendszer kiépítésére, üzemeltetésére költenénk. De jutna kereskedelemfejlesztésre, vállalati vitarendezésre, képzésre is.

Először is pontosítsuk a válaszokat: a benyújtott törvényszöveg szerint nem lesz kötelező kamarai tagság, lesz garantáltan többletterhekkel járó járó regisztráció, az évi 5000 forint pedig nem tagdíj, hanem – talán a magyar történelemben a Kamara hasznaként (lucrum camerae) pénzrontásból, illetve később szintén fejadóztatásból származó királyi bevétel emlékére – kamarai hozzájárulás lesz.

A tökéletesen értelmetlen regisztráció mintapéldája

A törvény elfogadása esetén minden társas és egyéni vállalkozás (a cégek, az egyéni vállalkozók és a mezőgazdasági termelők) nyilvántartásba kell, hogy vetesse magát az MKIK-nél - is. Ugyanis természetesen mindezen vállalkozások szerepelnek már a cégjegyzékben, illetve külön hatósági nyilvántartásokban. Erre normál esetben az utóbbi nyilvántartásba való felvételtől számított öt napja lesz az érintetteknek, de ezt (csak itt, csak most) a 2012. január 1-jei hatálybalépéshez képest még 60 nappal megtoldja a törvényalkotó. A bejelentendő adattartalom egyetlen olyan rovatot tartalmaz, amelyet a már meglévő nyilvántartások ebben a formában nem tartalmaznak, ez pedig az, hogy mi a vállalkozás üzemméret szerinti besorolása. A nyilvántartás adatai egyebekben a cégjegyzéket meg sem közelítő részletességűek, míg az egyéni vállalkozói és őstermelői nyilvántartással nagyjából azonosak.

Az új regiszter egyetlen specialitása, hogy közös online felületen tartalmazná minden vállalkozás alapadatait. Ám ezért egy új, párhuzamos adatbázist létrehozni ahhoz hasonlítható bölcsesség kell, mint amivel a gazdasági válság közepére időzített görög hadihajó-beszerzés döntéshozói rendelkeztek. Ha ugyanis létrehozunk egy párhuzamos adatközlésen nyugvó nyilvántartást, akkor az vagy el fog térni a közhiteles, a jogalanyiságot keletkeztető eddigi nyilvántartásoktól, vagy azokkal folyamatosan szinkronizálni kell, és ezzel már meg is van a helye a befolyó pénz egy jelentős részének. Holott a meglévő adatbázisokból is beszerezhetné az adatokat az MKIK, ezzel levéve a bejelentés terhét többszázezer vállalkozásról. Ezt ráadásul a törvényszöveg el is ismeri, amikor kimondja, hogy ha valaki elmulasztja a bejelentést, akkor azt az MKIK hivatalból jegyzi be a nyilvántartásba, és hajtja be tőle a hozzájárulást. Mi más, mint a meglévő nyilvántartások alapján, amit ilyekor már megtalál.

Persze szép lenne, ha a kamara a cégnyilvántartásnál jobban kereshető, ügyfélbarátabb regisztert tenne közzé, de erre a törvény semmilyen garanciát nem kínál.

E faramuci szabályozásnak egyetlen ésszerű alapja lehet: minthogy a nyilvántartásba vétel kötelező, a bejegyzésnek pedig feltétele a hozzájárulás megfizetése, a javaslattevő így kívánja biztosítani a kassza csilingelését. Nehéz ezt értékelni, hiszen ha tényleg így van, akkor ez a leplezetlen, önmagáért való intézményépítés csúcsa, ha viszont mégsem ez az ok, akkor a ráció hiányzik teljes egészében az elképzelés mögül. Nem tudjuk elhessegetni azt a sejtést sem, hogy a kamarai hozzájárulás volt eldöntött tény, és ennek alkotmányossági igazolására hoztak létre egy álközfeladatot.

Kontárok?

Az évi 3 milliárd forintra becsült bevétel a kontárok  és a lánctartozók kiszűrését szolgálná (a nem tag vállalkozások esetében érdemi ellenőrzés lehetősége nélkül nyilván elsősorban a nyilvános nyilvántartás erejére alapozva), illetve különféle kereskedelem-fejlesztési (a törvényszöveg szerint például ’üzleti partnerkeresési’) feladatokra menne el. A kontárok kiszűrésére az MKIK minden bizalmunk mellett sem látszik alkalmasnak. A regisztráció alól például más, az adott terület szakmai szabályait ismerő, sőt, alakító kamarák tagjai, illetve az ő vállalkozásaik sem jelentenek kivételt: így aztán ha egy vállalkozó orvos, de akár egy építésziroda is kifizeti ide az évi 5000 forintot, a szakmai kamarájába meg a tagdíjat, akkor nem nehéz kitalálni, hogy melyik hasznosul majd valóban a kontárok kiszűrése irányába. Nem mintha a MKIK maga képesnek látszana például arra, hogy megítélje, hogy kontár-e egy újságíró, színész vagy programtervező matematikus. A kontárokkal riogató érvelésből számunkra mindenesetre egy meglehetősen avítt társadalomkép látszik kibontakozni.

Kontárok

A történet igazán megdöbbentő eleme azonban az, hogy a pénzbeszedésnek a gazdaság egésze bizonyosan a vesztese lesz. Ha még elfogadnánk is, hogy kell ilyen nyilvántartás, azt a gazdasági kamarák kezeljék, és kapjanak többletpénzt egyéb feladataikra is, önmagában a behajtás módja is kárt okoz nemzetgazdasági szinten. Hiába gondolja ugyanis a kamara azt, hogy ha nála a beszedés, a befizetési nyilvántartás és a kapcsolódó levelezés vállalkozásonként mondjuk csak 1000 forintba kerül az informatikus és az ügyintéző bérével együtt egy évben, tehát megmarad 4000 forint a honlap polírozásra és szakmai konferenciákra. Csakhogy a komolyabb költségek a vállalkozásnál, annak munkavállalóinál, a könyvelőnél jelentkeznek, amik aztán a kieső munka értékétől a sárga csekken történő befizetés költségéig bőven felkúszhatnak 4000 forintig. Pláne, ha hozzávesszük magának a regisztrációnak (és persze a változások bejegyzésének) adminisztrációs költségét. Évi 5000 forintot beszedni 600 ezer vállalkozástól ugyanis szinte szükségszerűen veszteséges, de biztosan nem hatékony megoldás. Ha a közvetlen beszedés helyett a helyi iparűzési adót emelné meg a törvény követezően évi 5000 forinttal, s e bevételt kapná kézhez a kamara, már akkor is eggyel kevesebb ok miatt lenne a javaslat ideális tananyag a tárgy fontosságát érzékeltető első órán a nyugat-európai hatásvizsgálati képzéseken.

Végül ugye mindezt a bravúrt akkor csináljuk meg, amikor a kitűzött cél az, hogy Európa legversenyképesebb gazdasága legyen a magyar, Matolcsy György minisztériuma pedig árgus szemekkel lesi, hogy hogyan állunk éppen a Világbank Doing Business rangsorában. Ez utóbbi esetében – az idei öthelyes romlást követően – vajon mit várunk majd azután, hogy 3 milliárd forint többletbevételért megdupláztuk a magyarországi letelepedéshez kapcsolódó regisztrációt?