A háromoldalas rendelet az előadó-művészeti szervezetek – azaz a színházak, bábszínházak, balett- és táncegyüttesek, kamarazenekarok, kamara-szimfonikus zenekarok, szimfonikus zenekarok és énekkarok – minden művészi munkakörére megállapít képzettségi követelményt a rendezőtől és a színészektől a súgókig, az ügyelőkig (mindkettő felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy középfokú végzettség) és a statisztákig (alapfokú végzettség). Ez azt jelenti, hogy bárki, aki egy állami vagy egy – akár állami támogatást egyáltalán nem kapó – magánszínház (-zenekar, -együttes) alkalmazásában áll közalkalmazottként vagy munkavállalóként, annak rendelkeznie kell a most előírt képesítésekkel (vagy a most szombattól számított tíz éven belül meg kell szereznie azokat).

Hogy pontosan hány művészt érint a jogszabály, azt nem tudjuk; ami nagyobb baj, hogy valószínűleg a Kormány sem tudta, amikor a rendeletet elfogadta. A hivatalos életrajzokat böngészve annyi biztosnak látszik, hogy a népi zenekar vezetői munkakörre a legtöbb ismert népzenész nem lenne alkalmazható, a független színtársulatok pedig e követelmény mellett jelenleg nehezen tudnának bármit bemutatni. (Jellemző, hogy Schilling Árpád a Krétakör Színházat annak első öt évében rendezői tanulmányai mellett működtette komoly nemzetközi sikerekkel, de például Péterfy Borbála is évekig szerepelt független társulatokban azelőtt, hogy színészi képesítést szerzett volna.)

A másfél oldalas táblázat soronkénti elemzése helyett csak néhány hivatást emelünk ki, ezekhez kapcsolódva azonban a követelményeknek soha meg nem felelt kiemelkedő művészek példáival igyekszünk megkérdőjelezni a szabályozás értelmét.

 

Miért nincs értelme képesítési követelményeket előírni a ’művészeti munkakörökre’? 

Mert ez a művészeti élet szabadságával ellentétes. Mert a jog és az állam alkalmatlan arra, hogy megmondja, hogy milyen szakmai minimum szükséges egy jó előadáshoz. Mert a fogyasztókat nem lehet vele megvédeni semmitől: mindenki látott már fájdalmasan rossz előadást főiskolát végzett szereplőkkel is, és kevesen mennek be a művészek életrajzát olvasgatva a jegyirodába. Végül nem utolsósorban, mert teljesen értelmetlen: pontosan addig élnének ezek a követelmények ugyanis, amíg az adott szakma valamelyik nemzetközi hírű vagy egyébként kiemelkedő tehetségű, de államilag elismert végzettséggel nem rendelkező képviselőjét nem szemelné ki magának valamelyik intézmény. Kizárt, hogy például egy, az Színház- és Filmművészeti Egyetemről kimaradt, de Cannes-ban díjazott filmrendező, egy platinalemezes népzenész vagy egy kivételes adottságú, de még tanulmányait végző hegedűművész foglalkoztatása érdekében ne módosíttatná a rendeletet egy nap alatt bármelyik komoly színház vagy zenekar. Addig, amíg ez meg nem történik, eseti megbízásokkal a probléma amúgy is könnyen megkerülhető.

Végül az is szembeötlő, hogy nincs kivétel sem a kiemelkedő elismerésekkel rendelkező művészekre (holott a törvényi szabályok szerint még színházigazgató is lehet valaki szakképesítés nélkül, hogyha Kossuth-díjas, kiváló művész, érdemes művész vagy a miniszter felmentést ad neki), sem például a gyermekkorú (de már munkaszerződés megkötésére jogosult) vagy fiatal felnőtt művészekre. Pedig ez utóbbi hiányában például elég nehéz lesz színre vinni a Pál utcai fiúkat.

Rutinból és valószínűleg intézményi érdekből.

Egyrészt ha az államigazgatási jog valamire ráharap, azt nagyon nehezen engedi el. Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény 2009. március 1-je óta hatályban van, és eddig elég jól elvolt e nélkül a végrehajtási rendelet nélkül is. Viszont kétségtelen tény, hogy a törvény feljogosította (és ezzel kötelezte is) a Kormányt, hogy adjon ki ilyen tárgyú rendeletet. A szabályozás egyik fele, az hogy melyek a művészeti munkakörök, rendben is van, hisz a törvény – összességében kedvező eltérésekkel – speciális szabályokat tartalmaz az ezekben a munkakörökben foglalkoztatott személyekre. A képesítési követelmény megállapítása pedig – amiről amúgy a felhatalmazáson kívül egy hang sincs a törvényben – az ilyenkor szokásos rutin része, hiszen erre a kettőre szokás együtt szabályozást alkotni. Csakhogy ami pedagógusra, könyvtárosra, sőt egyetemi oktatóra is működik, az itt még a súgóra sem.

Másrészt nem valószínű, hogy a szabályozásból közvetve vagy közvetetten profitáló oktatási intézmények ne támogattak volna olyan szabályozást, amely amúgy is meglévő informális értékükhöz képest felértékeli diplomáikat. Ugyan a művészeti felsőoktatási intézmények csak közvetve profitálnak a szabályozásból, hisz a sokszoros túljelentkezés fokozása már nem válna hasznukra, de a színész II. szakképzettséget adó tanodák piaca ezzel egyértelműen nőni fog. Háttér-információk hiányában ugyanakkor igazságtalan lenne bármit (nem is biztosan létező) lobbira fogni, amiért a szaktárcát is hibáztathatjuk.

A tervezetet ugyanis az előző kormányok alatt többször megállította a jogalkotási javaslatok előszűrését akkor végző, a kormányváltással a szaktárcák nagy örömére megszüntetett szakmapolitikai munkacsoport azzal, hogy nem kell ilyen rendelet, és alkalomadtán majd a törvényből kell kihúzni a felhatalmazást. Erre azonban végül nem került sor, a tárca szakemberei pedig egy évvel a kormányváltás után megtalálták a tervezetet, és elfogadtatták azt a jelenlegi Kormánnyal. Persze nem zárhatjuk ki, hogy a szabályozás minden elemében a Kormány politikai mérlegelését tükrözi, és tánckari tagok alkalmazásának szakképesítéshez kötése után majd jön az új rendelet, hogy csak bölcsész lehet író és költő, tényleg megint csak állami vizsga letétele után lehet valaki DJ, punkzenekart pedig csak konzervatóriumot végzettek alapíthatnak. Mi mégis valószínűbbnek tartjuk, hogy egyszerűen csak az apparátusi önmozgás érvényesült: ezek ugyanis pont olyan, önmagukban semmitmondó táblázatok, amelyeket egy politikus olvasás nélkül szokott átlapozni. Ha így történt, akkor ez akkor is hiba volt, ha a tízéves átmeneti idővel garantálható, hogy ebből a szabályból jó sokáig nem lesz éles konfliktus.