Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Milyen kétmillió?
A Kormány jól tudja, hogy hol húzódik a jó erkölcs határa: valahol 1 998 370 és 2 000 000 forint között.
Az Országgyűlés a hetekben tárgyalja a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló törvényjavaslatot, amely sok más, a közterhek hatékonyabb behajtását célzó változás mellett az új, önálló költségvetési fejezetet képező kormányhivatal elnökének életét jelentősen megkönnyíti a jövőben, így egy jó szakembernek soha sem kell majd az állásinterjú végén elnézéskérően mosolyogva azt mondania, hogy „a törvényi bértáblát meg ugye ismeri”. A rendelkezés így szól:
„26. § A kimagasló teljesítményt nyújtó, és a szervezet működése szempontjából kiemelten fontos munkakört, beosztást betöltő kormánytisztviselőnek, pénzügyőrnek az e törvényben meghatározott illetményrendszerre vonatkozó szabályoktól eltérő, személyi illetményt állapíthat meg a NAV elnöke. A személyi illetmény nem haladhatja meg a Központi Statisztikai Hivatal által hivatalosan közzétett, a tárgyévet megelőző évre vonatkozó nemzetgazdasági havi átlagos bruttó kereset tízszeresét.”
No most tavaly a havi átlagos bruttó kereset 199 837 Ft volt, azaz a törvény arra ad felhatalmazást az elnöknek, hogy bármely kiemelten fontos beosztást betöltő, egyben kiemelkedő teljesítményt nyújtó munkatársának havi 1 998 370 forintos illetményt határozzon meg.
Ez több, mint amit bárki keres a központi közigazgatásban, ideértve a miniszterelnököt, a minisztert és NAV elnökét is.
Jó viszont tisztán látni, hogy a Kormány a jó erkölcsbe ütközés határát milyen pontosan látja: míg a bruttó kétmillió forintot meghaladó jövedelmeket az állami szférában felháborodva, a szabályozási célt a választói felhatalmazás elengedhetetlen részének tekintve különadóval vonja el, ennél a határnál 1 630 forinttal alacsonyabb havi bér bárkinek kiosztható lesz majd a NAV-nál.
Nem gondoljuk, hogy ne kellene nagyon jól megfizetni a valóban kiemelkedően teljesítő adóellenőröket és pénzügyőröket, hiszen – hasonlóan a pénzügyi igazgatás más területeihez – a piaci szférával való szakmai versenyképesség elvesztése több bevételt vihet el, mint amennyit a béreken való spórolás hoz. Igaz, a szövegből nem következik, hogy ebben a körben lenne alkalmazható az eltérítés, hiszen a főnök diplomás titkárnője is kiemelten fontos munkakört lát el, nyilván kimagasló teljesítményt nyújtva. Az illetményplafon szintje, illetve az illetmény meghatározásának teljes munkáltatói szabadsága azonban az éppen meghaladni próbált pénzszórási gyakorlat szép példája lehetne: (majdnem) kétmillió forint havi bér, illetve az ennek alapján járó, a különadó mellett is (majdnem) hatmilliós felmentéskor járó juttatás (60 napra járó járandóság mentes a különadó alól). Ennek a nettóját a jövő évi egykulcsos adóval már ki se mernénk számolni.
Bár a javaslat némileg elütni látszik a kormányzati kommunikáció fővonalától, az előterjesztő mégsem rejtegeti túlságosan: már az is kevésbé lett volna feltűnő, ha nem állapít meg plafont a normaszöveg, de a közszférában bárkinek a juttatását éppen az átlagkereset tízszereséhez kötni mindenképpen szokatlan őszinteségre – egyben a következménynélküliség biztos tudására – vall.
A dicsőség így múlik el
Milyen alkotmánybírósági döntések maradtak volna el, és milyenek maradnak el ezután?
Ez a poszt kicsivel politikusabb a szokásosnál, amiért elnézést kérünk, de nem mindennap számolja fel az ország kormánya egy számára fontos, jól hangzó, de történeti perspektívában semmilyen jelentőséggel nem rendelkező büntetőadó beszedése érdekében az alkotmányos rendszer minden önvédő mechanizmusát, és vele együtt – esetünkben – az ember szakmáját.
Az Alkotmánybíróság mai határozatára reagáló alkotmánymódosítási javaslat nem kevesebbet tesz, mint kiveszi az alkotmányvédelem alól mindazokat a tárgyköröket, amelyek az Alkotmány alapján nem bocsáthatóak népszavazásra. Ahelyett, hogy azt találgatnánk, hogy az első számára kedvezőtlen alkotmánybírósági döntésre melyik demokratikus kormány döntene így, illetve, hogy a magántulajdon állammal szembeni védelmének minden külső garanciáját mely államokban számolnák fel, inkább elvégeznénk egy gyors múltidézést. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük, milyen hatáskört szüntet meg heteken belül az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság elmúlt húsz évének döntéseit kell eszünkbe idéznünk. Ezt is tesszük, minden népszavazási tárgykörhöz a számunkra legfontosabbakat kiemelve.
Az Alkotmány ma a következő, törvényalkotás feltételező tárgyköröket zárja ki a népszavazásból, az a) pontba jönne a járulékokról szóló népszavazás tilalma. Utána egy-egy példa arra, hogy mi maradt volna ki a jog- és politikatörténetből.
Nem lehet országos népszavazást tartani:
a) a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról,
1. Az AB összességében százmilliárdos nagyságrendű befizetési kötelezettséget érintő adójogszabályt semmisített meg az elmúlt nyolc évben (házipénztáradó, ingatlanadó, luxusadó), kivétel nélkül kiváltva a Fidesz elismerését.
2. 2005-ben az AB alkotmányellenesnek minősítette és megszüntette a költségvetési törvényben elrejtett törvénymódosítások gyakorlatát. (A Fidesz helyeselt.)
b) hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról,
c) az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről,
d) az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási (-átalakítási, -megszüntetési) kérdésekről,
3. 2004-ben Mádl Ferenc köztársasági elnök kezdeményezésére az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Szász Károly (2000-ben hat évre kinevezett PSZÁF-elnök) elmozdítására írt törvény alkotmányellenes. A PSZÁF-elnök a döntésnek köszönhetően megkaphatta a jogviszony megszűnésével összefüggő juttatásait. (A Fidesz helyeselt.)
4. 2007-ben az Alkotmánybíróság megsemmisítette a helyi önkormányzatokról szóló törvénynek a közigazgatási hivatalokra vonatkozó rendelkezését, mert a minősített többséget igénylő konszenzus mellőzésével fogadták el. (A Fidesz helyeselt.)
Különösen érdekessé teszi az alkotmánymódosítás elfogadása utáni helyzetet, hogy a tilalmakat kimondó, önmagukban rendkívül általános tárgyköröket éppen az Alkotmánybíróság gyakorlata töltötte ki tartalommal, azaz a gyakorlatban eddig is a testület mondta meg, hogy mi számít a népszavazás alól kizárt tárgykörnek.
Vajon az Alkotmánybíróság miként fogja ezután értelmezni azokat a tárgyköröket, amelyek tekintetében nem járhat el?
Szövegromlás - egyeztetés a társadalmi egyeztetés módjáról
A társadalmi egyeztetésről törvényjavaslat (hivatalos nevén: A jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről) társadalmi egyeztetésénél nehéz lenne jobb alkalmat találni arra, hogy röviden bemutassuk a társadalmi egyeztetés meglévő és várható sajátosságait. Vizsgálódásunkat a társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezet és a benyújtott törvényjavaslat alapján végeztük.
1. Minden ügy sürgős
A hatályos törvényi szabályozás szerint legalább 15 napot kellett volna biztosítani a társadalmi egyeztetésre. Sürgős esetekben a törvény lehetőséget ad ennek lerövidítésére, de a 2007-2009 között a NOSZA Egyesület által végzett kutatás szerint a közzétett tervezetek túlnyomó része ilyen sürgős volt.
A törvénytervezet a hatályos szabályozásnál nagyobb nyilvánosságot kívánt biztosítani. Sürgősségre csak „különösen indokolt esetben” kerülhetett volna sor. Az Országgyűléshez benyújtott verzióból azonban már teljesen eltűnt a határidő, nincs se 15 nap, se különös indokoltság, a véleményezési határidő megegyezik a kormányzati szervekkel való egyeztetésre nyitva álló határidővel.
Érdeklődő olvasóinknak itt egy áttekintés a 2010-es évben felmerült négy szövegváltozatról:
| a hatályos törvény | az előző Kormány javaslata | a tervezet | a végső törvényjavaslat |
"A véleményezési határidő (…) legalább tizenöt nap, sürgős esetben azonos a közigazgatási egyeztetés során megállapított határidővel." | "A közzétett jogszabálytervezethez kapcsolódóan meg kell jelölni a vélemények, javaslatok megküldésére nyitva álló határidőt, ami nem lehet rövidebb tizenöt napnál." | "Az általános egyeztetésre nyitva álló határidő (…) csak különösen indokolt esetben lehet 15 napnál kevesebb, valamint 30 napnál több." | "A véleményezési határidő megegyezik a kormányzati szervekkel való egyeztetésre bocsátás során megállapított határidővel." |
Megállapítható, hogy a nyilvánosság számára a legkevésbé barátinak a most benyújtott javaslat tekinthető, a legnagyobb szabadságot pedig az előző kormánynak – az egyeztetés „terhét” már nem kockáztató, legfeljebb szakmai álláspontnak tekinthető – javaslata adta volna.
Nem lepődhetünk meg azon se, hogy a társadalmi egyeztetéses törvény társadalmi egyeztetése is sürgős volt, a hatályos törvény szerinti 15 nap helyett csak 9 napig lehetett véleményezni.
2. A közigazgatási egyeztetés eredménye mindig reakciós
Az egész közigazgatást érintő javaslat előkészítője többnyire reformer, jobbító, újító szándékú. A közigazgatás többi szereplője viszont mindig csökkenteni akarja a nyilvánosságot, a feladatok mértékét, áttekinthetetlen felelősségleosztást és a rugalmas értelmezési lehetőségeket szeretne.
Így aztán nem meglepő, hogy a társadalmi egyeztetéses tervezetből a közigazgatási egyeztetés során eltűnt a beérkezett vélemények kötelező közzététele, ami módot adott volna a kritikus vélemények széles terjesztésére, megvitatására, valamint a későbbiekben nem megfelelően működő jogszabály esetén az el nem fogadott javaslatokra való utólagos hivatkozásra.
3. Az társadalmi véleményezés csak nyűg
A jogszabálytervezet előkészítője birtokolja a bölcsek kövét. A társadalmi véleményezésre bocsátás az előkészítő szerint felesleges kötelezettség, hiszen ki érthetne jobban a tervezethez, mint ő. Ezért aztán védeni kell az előkészítőt. Ezért ismétli a javaslat ezt az öt éve hatályos mondatot is:
„A jogszabály előkészítőjét egyedi válaszadási kötelezettség nem terheli.”
Sőt, a jogszabály előkészítőjének védelmét szolgálja az is, hogy a lehető legkevesebb társadalmi véleményezővel kelljen számolnia. Az egész javaslat koncepciójának kulcseleme a stratégiai partneri pozíció létrehozása: a partnerekkel nyilván sokkal egyszerűbb lesz egy-egy tervezet kapcsán „megállapodásokat” kötni. Különösen érdekes azonban itt is megfigyelni, hogyan változott a normaszöveg a közigazgatási egyeztetés során:
| A közigazgatási egyeztetés előtt | A közigazgatási egyeztetés után |
| A társadalmi egyeztetés (…) során törekedni kell (…) arra, hogy a közvetlen egyeztetésben minél több érdekelt vegyen részt. | A stratégiai partner kötelessége, hogy a közvetlen egyeztetés során az adott jogterülettel foglalkozó, stratégiai partnerséggel nem rendelkező szervezetek véleményét is megjelenítse. |
Azaz, nem csak, hogy nem kell törekedni a részvételre, hanem a stratégiai partner kötelességévé teszi a javaslat, hogy képviselje a többi társadalmi véleményezőt. A leginkább jóindulatú értelmezés szerint az állam helyett a stratégiai partner kutassa fel a szabályozással érintett szervezeteket, és jelenítse meg a stratégiai partner véleményétől akár markánsan különböző véleményeket is.
Ha a hulladékgazdálkodás tekintetében csak a Hulladékfeldolgozó Vállalatok Országos Szövetsége lesz stratégiai partner, akkor az ő feladata lesz a zöldszervezetek véleményét is bekérni egy jogszabálytervezetről, és azt megjeleníteni?
Életszerűbb a rosszindulatú feltételezés: a kormány egyszerűen ráfogja majd a stratégiai partner véleményére, hogy az képviseli a többi szervezet véleményét is.
4. A társadalmi véleményezés szabályait nem kell betartani
A társadalmi véleményezés szabályainak a lehető legszűkebb körre szorításánál csak egy fontosabb: a társadalmi véleményezés szabályainak ignorálása. A jogszabálytervezetek közzététele 2006 óta kötelező. Ennek ellenére a korábbi Pénzügyminisztérium soha egyetlen jogszabálytervezetet nem tett közzé, az elutasított észrevételekről pedig a tácák a törvényi kötelezettség ellenére sem tesznek közzé összefoglalót, hogy csak a legkirívóbb törvénysértéseket említsük. Ez nem változott a kormányváltással sem, sőt: a törvények egyéni képviselői indítványokkal történő kezdeményezése egyértelműen a szükséges egyeztetések mellőzését (és persze így az eljárások felgyorsítását) szolgálja.
Természetesen a minden eddiginél nyilvánosabb jogalkotást megvalósító törvény előkészítése sem volt mentes ettől: az elutasított észrevételekről (ilyenről pedig bőven tudunk) a KIM honlapján máig nem találunk összefoglalót.
A törvény és a tiszta beszéd
A Kormány benyújtotta a jogalkotásról szóló törvényjavaslatot az Országgyűlésnek. Amit korábban hiányoltunk belőle, az nem került bele, viszont sok minden, ami hajdan létezett, eltűnt. Mennyiben segíti a javaslat az ígéret szerint minden eddiginél hatékonyabb jogalkotást?
A Nemzeti Jogszabálytár kilúgozása
A normaszöveg kapott preambulumot, ami szerint a törvényalkotás egyik célja, hogy „a jog megismerhetőségének feltételei összhangban álljanak a XXI. század adta lehetőségekkel”. E szép deklaráció helyett közelebb vinne a megvalósításhoz, ha a tervezetből nem maradtak volna lényegében teljes egészében a Hatályos Jogszabályok Elektronikus Gyűjteményére, új nevén a Nemzeti Jogszabálytárra vonatkozó szabályok. A közigazgatási egyeztetésre küldött tervezet a hatályos törvényi szabályokhoz hasonlóan még rendelkezett minden központi jogszabály egységes szerkezetű szövegének betűhű közzétételéről, illetve arról, hogy az adatbázisnak milyen szempontok szerint kell kereshetőnek lennie. Itt nem tervről, hanem egy 2006. óta működő állami szolgáltatásról beszélünk, ennek ellenére a benyújtott szövegben (a Kormánynak adott felhatalmazáson túl) érdemben mindössze ennyi maradt:
29. § A Nemzeti Jogszabálytár a kormányzati portálon, elektronikus közszolgáltatásként működő, bárki számára térítésmentesen hozzáférhető, egységes szerkezetű szövegeket tartalmazó elektronikus jogszabálygyűjtemény.
E szövegből viszont csak annyi következik, hogy a kormányzati portálon – a többes szám alkalmazása miatt – a több tízezerből legalább két jogszabály egységes szerkezetű szövegét bárki számára térítésmentesen hozzáférhetővé kell tenni. Arról, hogy a többit közzé kell-e tenni, ha igen, akkor kérhető-e regisztráció vagy térítés, illetve hogy szolgáltat-e keresési funkciókat a honlap, nem maradt rendelkezés. Sajnos a jogszabályok megismerhetőségének XXI. század adta lehetőségeit önmagában az átkeresztelés nem teremti meg, a hozzáférhetőségért meg kezdhetünk aggódni. A bürokráciák történetében ugyanis semmi nem maradt még ki egy jogszabálytervezetből akkor, ha azon nem akart volna változtatni valaki.
Sajnos az indokolás nem igazít el bennünket, ezért – ahogy korábbi posztunkban is – csak feltételezni tudjuk, hogy a törvényi követelmény megszüntetésének az az indoka, hogy a Kormány nem akar bárki számára ingyenesen elérhető, kereshető, és legfőképpen teljes internetes jogszabály-nyilvántartást.
A szabályozási átmenet kérdései
A törvényjavaslat – a hatályos jogalkotási törvényhez képest újdonságként, nagyon helyesen – rendezi a szabályozási átmenetet, azaz megmondja, hogy melyik jogszabályt kell alkalmazni akkor, ha az új jogszabály vagy a jogszabály-módosítás külön átmeneti rendelkezést nem határozott meg.
15. § A jogszabályi rendelkezést – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint a még meg nem kezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni. A jogszabályi rendelkezést – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a hatálya alatt keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint megkezdett eljárási cselekményekre a jogszabályi rendelkezés hatályvesztését követően is alkalmazni kell.
Az első mondat - a közigazgatási egyeztetésre küldött szöveget átírva, de irányait tekintve továbbra is jól – megválaszolja azt a kérdést, hogy mikortól fejt ki joghatást az új jogszabály. A második a továbbhatás problémáját kezeli, azaz a már hatálytalan norma alkalmazásának főszabályát mondja ki. Viszonylag fontos volna, hogy ez a két mondat jól és logikailag zártan sikerüljön, hisz ezekhez nyújthat majd vissza a gyakorlat akkor, ha a jogszabályalkotó – akár tudatos döntés, akár igénytelenség eredményeként – nem mond ki más átmeneti szabályt. Sajnos azonban az ehhez szükséges szintet viszont még nem érte el a szöveg: mindkét mondat második fordulatai, azaz az eljárási szabályokra vonatkozó szabályok ugyanis nem zárnak. Az első mondat ezen része kétféleképpen érthető: a jogszabályi rendelkezést a még meg nem kezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni, illetve a jogszabályi rendelkezést a hatálybalépését követően még meg nem kezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni. Egyik sem segítene a gyakorlatban, holott csak annyit kellene itt rögzíteni, hogy a hatálybalépéskor még meg nem kezdett (vagyis a hatálybalépést követően megkezdett) eljárási cselekményekről van szó. Formai kukacoskodásnak tűnhet, de akár milliárdok is múlhatnak azon, hogy egy ezen bizonytalanságra alapozó formai érveléssel ne lehessen a szabályozási szándékkal ellentétes bírósági ítéletet elérni.
A visszaható hatály új megfogalmazása
Érdemben változott a szövegnek a kötelezettekre terhes visszaható hatályú jogalkotás tilalmát kimondó rendelkezése. Sok jel mutat arra, hogy ezt az alapelvet a Kormány annyira mélyen amúgy sem érzi magáénak: amellett, hogy az adójog területén a „jóerkölcsbe ütközős” alkotmánymódosítással [az Alkotmány 70/I. § új (2) bekezdése] megpróbálja azt felnyitni, és a sürgős intézkedéseknek (külön-, illetve extraadók, pénzpiaci szabályozás) rendre vannak visszaható hatályú elemei, emellett a tilalom alkotmányi szintű kimondására irányuló ellenzéki javaslatokat az Országgyűlés által jelenleg tárgyalt alkotmánymódosítás során sem támogatják. Pedig hát a XXI. század elején az ex post facto (egyes országokban retroaktív) jogalkotás tilalma azért távolról sem túlmozgásos alkotmánybíróságok által kitalált, az államot feleslegesen gúzsba kötő elmélet, hanem többnyire a jogállami működés egyik fundamentuma. Ha a magyar alkotmány is rögzítene ilyen tilalmat (és azt nem csak a jogállamiság követelményéből vezethetné le az Alkotmánybíróság), akkor olyan demokráciák mellé zárkózhatnánk fel, mint Irán (169. cikk), Oroszország (54. és 57. cikk, utóbbi ráadásul kifejezetten az adóztatásra) és a Fülöp-szigetek (III. fejezet 22. cikk). A kormányzati gyakorlat fényében persze minimalista megközelítésből az is eredmény, hogy a jogalkotási törvényjavaslat elődjéhez hasonlóan legalább tartalmazza a szabályt (ami úgyis az Alkotmányból következik, tehát némi üzenetértékkel elhagyható lenne), mi mégis kritizálnánk a benyújtott törvényjavaslatot.
2. § (2) Jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
7. § (1) A jogszabályban meg kell határozni a hatálybalépésének napját, amely a jogszabály kihirdetését követő valamely nap lehet.
(2) Ha a szabályozás célja másként nem érhető el, a jogszabály hatálybalépésének napja a kihirdetés napja is lehet, ebben az esetben a hatálybalépés időpontját órában kell meghatározni, mely nem előzheti meg a kihirdetés időpontját.
A honlapra feltett tervezethez képest annyi az újítás, hogy a tilalom nem a kihirdetést, hanem a hatálybalépést megelőző időre vonatkozik. Ez a tervezeten belüli koherencia szempontjából még logikus is lehet, hiszen a hatálybalépés a fenti szabályok alapján mindig későbbi nap, rosszabb esetben ugyanazon a napon későbbi időpont, azaz – ha megtartják – nem lenne több „kihirdetés napján”, illetve a „kihirdetéssel egyidejűleg” történő hatálybaléptetés. Csakhogy az alkotmányossági követelmény (csak úgy mint más jogrendszerekben az ex post facto jogalkotás tilalma) ezt követően is a kihirdetéshez fog kötődni, ami bizonyosan zavart okoz, de legalábbis magyarázatot igényel a jogszabály-előkészítők körében, így a kettőség bizonyosan rontja a tilalom egyértelműségét. A védelem kiterjesztése ugyanakkor nem bír gyakorlati jelentőséggel, hiszen a kellő felkészülési idő követelménye miatt a kihirdetés és a hatálybalépés közötti idő meghatározásában sem szabad a jogalkotó, így azonnali hatállyal amúgy sem lehetne alkotmányosan kötelezettségeket súlyosítani. Gyakorlati jelentősége a szabálynak éppen abban az esetkörben lenne, amikor a jogalkotó hosszabb felkészülési időt ad. Ma nincs például akadálya annak, hogy egy egyéves időközzel hatályba lépő új kódex vele egyszerre hatályba lépő átmeneti rendelkezései a kihirdetéskor fennálló jogviszonyokat érintő átmeneti rendelkezést állapítsanak meg; ezt – bár alkotmányos tartalommal is megtehető – a törvény tiltaná, ám önmagában azzal, hogy az átmeneti rendelkezést formailag korábban léptetik hatályba, a probléma megoldható lenne. Gyakorlati hatást ezért a hatálybalépéshez képest mért visszaható hatály legfeljebb annyiban várhatunk, hogy az kikényszeríti egyes rendelkezések korábbi hatálybaléptetését.
Összességében elmondható, hogy a szöveg megformáltsága az átdolgozás folytán érezhetően javult ugyan, de tervezet három fontos ponton a hátrányára változott. Ezekkel az új törvény nemcsak, hogy nem hoz a minőséget szolgáló új elemeket a jogalkotási eljárásba, hanem kifejezetten visszafelé lép a meghirdetett célokhoz képest. Kíváncsiak vagyunk, milyen törvény lesz ebből.
Ez a ház is ledőlhet...
Az építésügyi hatóságok rendszerében sok bába között elvész a gyerek.
Több mint egy hét telt el a vörösiszap-katasztrófa óta, mire hivatalos állásfoglalás született arról, hogy kinek a hatásköre (azaz kinek a feladata) volt az átszakadt töltés épületstatikai ellenőrzése.
A „zöldhatóságok” (Illés Zoltán államtitkár és az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség) szerint a vízügyi hatóság végzett ugyan ellenőrzést a létesítményben, de az nem terjedt ki az építmény statikai ellenőrzésére.
Ez magyarra lefordítva ezt jelenti: „Kimentünk néha a töltéshez, kifolyt iszapot nem láttunk. Azt nem néztük meg, hogy átszakadhat-e, mert nem volt rá hatáskörünk.”
A kizárásos alapon (és Illés Zoltán szerint is) érintettnek látszó, az általános építésügyi hatáskört gyakorló önkormányzati jegyző álláspontja nem ismert, de meglepő lenne, ha éppen a különleges szakértelem nélküli helyi közigazgatás lett volna képes ilyen ellenőrzést lefolytatni.
Az, hogy szemlátomást senki nem érezte magáénak, ezért senki se végezte el a feladatot, megér annyit, hogy felgöngyölítsük az igazgatási jogi hátteret, hátha máshol is előfordulhat hasonló.
A vizsgálódás az államigazgatási hatáskörök sűrű erdejének legsötétebb zugába vezet, ahova mi sem szívesen merészkedünk. Az építésügyi és építésfelügyeleti igazgatási hatáskörök hagyományosan nehezen áttekinthetőek. Önmagában szokatlan, hogy nem az ellenőriz, aki engedélyez (márpedig az építésügyi és építésfelügyeleti hatáskörök elválasztása az építkezések esetében ezt jelenti). Az se sokat segít a szakmai feladatellátás folyamatosságán, hogy az úgynevezett kiemelt építésügyi hatósági ügyekben lényegében az az önkormányzat kapja a hatáskört, amelyik erre önként jelentkezik; és ha meggondolja magát, vissza is adhatja a hatáskört, a mindenkori kormány meg szorgalmas íródeákként vezetgeti át rendeleteivel a változásokat.
A konkrét ügy szempontjából azonban a rugalmas (így a hatóságok egyéni szerepfelfogásától függő) hatáskörmegosztás egy szép példája, a sajátos építményfajtákra vonatkozó szabályozás érdemel figyelmet. Ezzel a fogalommal osztják ugyanis szét az építésügyi jogszabályok az ügyeket a jegyzők és a vízügyi hatósághoz hasonló ágazati hatóságok között. A kolontári töltés minősítésétől függ, hogy melyik hatóság felelt a statikai ellenőrzésért. A sajátos építményfajtákat az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény így határozza meg (2. § 18. pont):
Sajátos építményfajták: többnyire épületnek nem minősülő, közlekedési, hírközlési, közmű- és energiaellátási, vízellátási és vízgazdálkodási, bányaműveléssel kapcsolatos és atomenergia alkalmazására szolgáló, valamint a honvédelmi és katonai, továbbá a nemzetbiztonsági célú, illetve rendeltetésű, sajátos technológiájú építmények (mérnöki létesítmények), amelyek létesítésekor - az építményekre vonatkozó általános érvényű településrendezési és építési követelményrendszeren túlmenően - eltérő, vagy sajátos, csak arra a rendeltetésű építményre jellemző, kiegészítő követelmények megállapítására és kielégítésére van szükség.
Ez a modell nem rossz, ha következetesen végrehajtják. Leegyszerűsítve arról szól, hogy főszabályként az általános építésügyi hatóság (a jegyző) engedélyezi az építkezéseket, illetve ellenőrzi az építmények állapotát (a törvény szavaival: "a jókarbantartási kötelezettség teljesítését" és az "állékonyságot"), de az atomsilótól a völgyzáró gátig létezhet egy sor létesítmény, amihez mind az általános szabályok, mind a polgármesteri hivatal két ügyintézője elégtelen. A képek és az események által igazolt vízvédelmi veszélyek alapján azt gondolhatnánk, hogy a kolontári töltés bizonyosan ilyen sajátos építményfajta. Erre azonban nincs megfelelő alapunk, hiszen egyetlen jogszabály sem mondja ki ezt, márpedig hatáskört csak jogszabály alapján lehet gyakorolni.
A rossz hatáskör-telepítés azonban csak tünete a problémának. Hiszen egyrészt nincs mindig egyértelmű elhatárolása a sajátos és a nem sajátos építményfajtáknak, másrészt nincs se jogszabályi, se tájékoztató jellegű katalógusa annak, hogy egyáltalán kiknél van ilyen hatáskör. Pedig ha lenne, lehet, hogy nem egy természeti katasztrófa után egy héttel kezdenék el az érintettek tisztázni, hogy ki mit nem ellenőrzött.
Azt meg se próbálnánk eldönteni, hogy az átszakadt töltés – a törvényi definíció szerint – sajátos technológiájú létesítmény-e (valószínűleg igen), vízgazdálkodási (vízi-) létesítmény-e (talán igen), azaz, hogy jogilag rendben van-e Illésék érvelése (talán igen, de rúgott ő már ki egy másik területi szerv éléről vezetőt azért, mert jogszerűen, de szakmailag szerinte vállalhatatlanul járt el). Az se baj, ha a szakembereknek is vitatkozniuk kell ezeken a kérdéseken, hiszen minden zagyzáró töltés mellé nem lehet jogszabályt állítani. Ha viszont nincs folyamatos egyeztetés a hatóságok közt arról, hogy ki és mit ellenőrzött, akkor a bizonytalanság a felelősség elkenéséhez vezet, a munka meg nincs elvégezve. Mindenesetre megnyugtató lenne az ügy kapcsán, ha valaki (helyzetéből és felelősségéből fakadóan leginkább a Kormány) utánanézne, hogy hány olyan rádióantenna, bunker, csillesor és víztorony van az országban, aminek az állékonyságát most éppen senki nem ellenőrzi.
