Az építésügyi hatóságok rendszerében sok bába között elvész a gyerek.
Több mint egy hét telt el a vörösiszap-katasztrófa óta, mire hivatalos állásfoglalás született arról, hogy kinek a hatásköre (azaz kinek a feladata) volt az átszakadt töltés épületstatikai ellenőrzése.
A „zöldhatóságok” (Illés Zoltán államtitkár és az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség) szerint a vízügyi hatóság végzett ugyan ellenőrzést a létesítményben, de az nem terjedt ki az építmény statikai ellenőrzésére.
Ez magyarra lefordítva ezt jelenti: „Kimentünk néha a töltéshez, kifolyt iszapot nem láttunk. Azt nem néztük meg, hogy átszakadhat-e, mert nem volt rá hatáskörünk.”
A kizárásos alapon (és Illés Zoltán szerint is) érintettnek látszó, az általános építésügyi hatáskört gyakorló önkormányzati jegyző álláspontja nem ismert, de meglepő lenne, ha éppen a különleges szakértelem nélküli helyi közigazgatás lett volna képes ilyen ellenőrzést lefolytatni.
Az, hogy szemlátomást senki nem érezte magáénak, ezért senki se végezte el a feladatot, megér annyit, hogy felgöngyölítsük az igazgatási jogi hátteret, hátha máshol is előfordulhat hasonló.
A vizsgálódás az államigazgatási hatáskörök sűrű erdejének legsötétebb zugába vezet, ahova mi sem szívesen merészkedünk. Az építésügyi és építésfelügyeleti igazgatási hatáskörök hagyományosan nehezen áttekinthetőek. Önmagában szokatlan, hogy nem az ellenőriz, aki engedélyez (márpedig az építésügyi és építésfelügyeleti hatáskörök elválasztása az építkezések esetében ezt jelenti). Az se sokat segít a szakmai feladatellátás folyamatosságán, hogy az úgynevezett kiemelt építésügyi hatósági ügyekben lényegében az az önkormányzat kapja a hatáskört, amelyik erre önként jelentkezik; és ha meggondolja magát, vissza is adhatja a hatáskört, a mindenkori kormány meg szorgalmas íródeákként vezetgeti át rendeleteivel a változásokat.
A konkrét ügy szempontjából azonban a rugalmas (így a hatóságok egyéni szerepfelfogásától függő) hatáskörmegosztás egy szép példája, a sajátos építményfajtákra vonatkozó szabályozás érdemel figyelmet. Ezzel a fogalommal osztják ugyanis szét az építésügyi jogszabályok az ügyeket a jegyzők és a vízügyi hatósághoz hasonló ágazati hatóságok között. A kolontári töltés minősítésétől függ, hogy melyik hatóság felelt a statikai ellenőrzésért. A sajátos építményfajtákat az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény így határozza meg (2. § 18. pont):
Sajátos építményfajták: többnyire épületnek nem minősülő, közlekedési, hírközlési, közmű- és energiaellátási, vízellátási és vízgazdálkodási, bányaműveléssel kapcsolatos és atomenergia alkalmazására szolgáló, valamint a honvédelmi és katonai, továbbá a nemzetbiztonsági célú, illetve rendeltetésű, sajátos technológiájú építmények (mérnöki létesítmények), amelyek létesítésekor - az építményekre vonatkozó általános érvényű településrendezési és építési követelményrendszeren túlmenően - eltérő, vagy sajátos, csak arra a rendeltetésű építményre jellemző, kiegészítő követelmények megállapítására és kielégítésére van szükség.
Ez a modell nem rossz, ha következetesen végrehajtják. Leegyszerűsítve arról szól, hogy főszabályként az általános építésügyi hatóság (a jegyző) engedélyezi az építkezéseket, illetve ellenőrzi az építmények állapotát (a törvény szavaival: "a jókarbantartási kötelezettség teljesítését" és az "állékonyságot"), de az atomsilótól a völgyzáró gátig létezhet egy sor létesítmény, amihez mind az általános szabályok, mind a polgármesteri hivatal két ügyintézője elégtelen. A képek és az események által igazolt vízvédelmi veszélyek alapján azt gondolhatnánk, hogy a kolontári töltés bizonyosan ilyen sajátos építményfajta. Erre azonban nincs megfelelő alapunk, hiszen egyetlen jogszabály sem mondja ki ezt, márpedig hatáskört csak jogszabály alapján lehet gyakorolni.
A rossz hatáskör-telepítés azonban csak tünete a problémának. Hiszen egyrészt nincs mindig egyértelmű elhatárolása a sajátos és a nem sajátos építményfajtáknak, másrészt nincs se jogszabályi, se tájékoztató jellegű katalógusa annak, hogy egyáltalán kiknél van ilyen hatáskör. Pedig ha lenne, lehet, hogy nem egy természeti katasztrófa után egy héttel kezdenék el az érintettek tisztázni, hogy ki mit nem ellenőrzött.
Azt meg se próbálnánk eldönteni, hogy az átszakadt töltés – a törvényi definíció szerint – sajátos technológiájú létesítmény-e (valószínűleg igen), vízgazdálkodási (vízi-) létesítmény-e (talán igen), azaz, hogy jogilag rendben van-e Illésék érvelése (talán igen, de rúgott ő már ki egy másik területi szerv éléről vezetőt azért, mert jogszerűen, de szakmailag szerinte vállalhatatlanul járt el). Az se baj, ha a szakembereknek is vitatkozniuk kell ezeken a kérdéseken, hiszen minden zagyzáró töltés mellé nem lehet jogszabályt állítani. Ha viszont nincs folyamatos egyeztetés a hatóságok közt arról, hogy ki és mit ellenőrzött, akkor a bizonytalanság a felelősség elkenéséhez vezet, a munka meg nincs elvégezve. Mindenesetre megnyugtató lenne az ügy kapcsán, ha valaki (helyzetéből és felelősségéből fakadóan leginkább a Kormány) utánanézne, hogy hány olyan rádióantenna, bunker, csillesor és víztorony van az országban, aminek az állékonyságát most éppen senki nem ellenőrzi.
