Nyolc év alatt eljutottunk a 120 milliárdos csepeli szennyvíztisztító beruházástól a Miniszterelnökség zavarba ejtő víziója alapján megvalósuló Szabadság téri német megszállási emlékműig a hatósági ügymenet buktatóinak kikerülésére kitalált kiemelt hatósági ügyekben. A közérdekű nagyberuházások hatósági ügyeinek elsőbbségi sávba terelése alapvetően nem rossz elképzelés. Milyen út vezetett mégis oda, hogy az elsőbbségi sávban Lázár János Audija száguldozzon?
A nagyberuházások hatósági ügyeivel kapcsolatos problémák valós kockázatokat, milliárdokban kifejezhető veszteséget eredményezhetnek: az autópálya beruházások évekig húzódó hatósági engedélyezésének, az önnön farkukba harapó hatósági eljárási kígyóknak vagy a féltucatnyi hatósággal ugyanabban a szakkérdésben ugyanarról levelező szakhatóságoknak a működtetése meg nem engedhető luxus volt. Mióta a politika – az elmúlt évtized közepére, az első uniós nagyprojektek elhúzódó engedélyeztetése után – felismerte a probléma súlyát, az is egyértelmű, hogy az optimális megoldás a hatósági kapacitások fejlesztése és az ágazati eljárási szabályok ésszerűsítése lenne. Ha minden magyar hatóság képes lenne hatékonyan, szakszerűen és a felelősség hárítása nélkül dolgozni a több tucat hatóság folyamatos együttműködését megkívánó komplex ügyekben is, akkor nem kellene mihez képest gyorsítani és egyszerűsíteni.
Kevéssé meglepő azonban, hogy az ezt megvalósítani igyekvő (konstans, de változó irányú) átszervezések és deregulációs (szabályozási egyszerűsítő) projektek nem hoztak áttörést: a kormányzat politikai vezetése szemlátomást ma is úgy gondolja, hogy nincs neki ideje kivárni, amíg a normál rendben végigmegy egy beruházás engedélyezése. Ez nem valami jó üzenet az ügyeiket a rendes ügymenet szerint intézni kényszerülő egyszerű ügyfelek számára. A legtanulságosabb ebből a szempontból talán az, hogy tavaly a közigazgatás fejlesztésérért és a hatósági eljárások szabályozásáért egyaránt felelős KIM már eljutott oda, hogy a kormányablakok kialakításával összefüggő ügyeket nyilváníttatta kiemeltté, pedig ezek azért olyan nagyon bonyolultak nem lehetnek.
A kiemelt üggyé nyilvánítás lényege az, hogy a Kormánynak a beruházás előkészítése során megszülető rendelete azonosítja a szükséges engedélyezési eljárásokat és az eljáró hatóságokat, általában az amúgy eljáró hatóság helyett másik, a komplex ügyek intézésére alkalmasabb hatóságot kijelölve. A kiemelt ügyi minőséggel kezdettől jártak az ügymenetet gyorsító, az ellenérdekelt ügyfelek (köztük a beruházást meghiúsítani kívánó civil szervezetek) eljárási lehetőségeit is korlátozó eljárási szabályok is. Ezek ráadásul az évek során annyira feldúsultak, hogy például a Kossuth téri projekt fakivágásainál az egy nap alatt kiadott, a kiemelt ügyben fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható elsőfokú határozat ellen fellebbezni csak akkor lehetett, amikorra a fákat már kivágták. (Igaz, itt a gyorsasághoz ombudsmani jelentés által dokumentált jogsértések is hozzájárultak.) A legfontosabb hatás azonban ennek ellenére szervezetszociológiai: a kiemelt ügyben a kormányrendelet léte a politikai figyelem, tartalma az intézményi felelősség egyértelmű bizonyítéka. Ezzel nem is lenne elvi baj, amíg a beruházás megvalósulása valóban egyértelműen kiemelt közcélt szolgál. Ez azonban az elmúlt évekre visszatekintve sajnos koránt sincs mindig így.
A fenti táblázat érzékletesen mutatja a feltételek lazulásának hatását. Jól látszik, hogy a Rubicont a magánprojekteket beengedő 2009-es szabályozás lépte át. Látható az is, hogy azóta minden, ami egy adott pillanatban fontosnak tűnik a Kormánynak, az kiemelt is lesz, és ez olyan ügyeket is besodort a kormányülésekre, mint a botrányos utóéletű sukorói beruházás vagy a szintén bebukott Álomsziget vagy Balatonring. A törvényi követelmény teljes nevetségessé tétele azonban már itt is az Orbán-kormány érdeme, amivel el is jutottunk oda, hogy ha valaki kitalálja, hogy pár hét múlva fel akar avatni valamit, akkor akár már egy emlékmű létesítése is lehet nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű.
A másik veszélyes trend pedig az, hogy a kiemelt ügyek tömegesedésével – a 36 új kiemelt ügyes rendelet még az 565 (!) tavalyi kormányrendelethez képest is komoly tétel – az előkészítés is satnyul. Most már rendszeres, hogy az ügyek és az érintett ingatlanok pontos azonosítása nélkül, például KEOP-os projektelemek címére hivatkozva hoz létre a Kormány kiemelt ügyeket, de nem sikerült pontosan azonosítani az ügyeket a kormányablakok kialakítása esetében sem. Ez persze a végrehajtásnál okozhat fel nem oldható bizonytalanságokat, hiszen az biztosan nem segíti a beruházás mielőbbi megvalósítását, hogyha már az is vitatható lesz a bíróság előtt, hogy egyáltalán milyen eljárási szabályrendszert kellett alkalmazni.
Az összkép mindenesetre siralmas. A lomha, nem hatékony bürokrácia és a voluntarista, viszont a végrehajtás ellenőrzésére képtelen politikai kormányzás küzdelme komoly hagyományokkal rendelkezik Magyarországon, de ha az utóbbi végső győzelmet arat, akkor azzal hosszú távon mind veszíteni fogunk. Ahol pedig már az elsőbbségi sávban is dugó van, ott a többi sávban veszteglők kevés dologban bízhatnak.
Érintettségi nyilatkozat: A blog szerzői részt vettek a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások megvalósításának gyorsításáról és egyszerűsítéséről szóló 2006. évi LIII. törvény kidolgozásában.
