Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
"Garantálni kell"
Mire jó egy politikai nyilatkozat, és helyettesítheti-e a jogszabályokat?
A miniszterelnök politikai nyilatkozat elfogadását kezdeményezte a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok védelméről, miközben a (ma már amúgy nem kötelező) tagság megszüntetését ösztönző törvénycsomag módosító javaslatairól hétfőn szavazott, magáról a törvényjavaslatról pedig jövő héten fog szavazni az Országgyűlés.
Ugyan a nyilatkozat kiadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges, annak – a kétharmados törvényektől eltérően – joghatása nincs. A kommunikációs célú nyilatkozati műfajt a kormánypártok a miniszterelnöknek tartják fenn, Orbán Viktor (a kormányprogramon és a köztársasági elnököt jelölő határozati javaslaton kívül) a Nemzeti Együttműködésről szóló politikai nyilatkozatot, valamint két törvényjavaslatot (érthető okból a ’kettős állampolgárságról’ szólót, illetve valamiért az adományok áfájának eltörléséről szólót) jegyzi országgyűlési képviselőként eddig ebben a ciklusban.
Nyilatkozatba ugyanakkor azt szokás foglalni, ami jogszabályba nem fér (a NENYI ebből a szempontból jó párhuzam, hisz a nyilatkozattal megteremtett rendszert nem követette annak jogiasítása) vagy nem akarjuk, hogy kötelezettségeket és jogokat teremtsen.
Tekintsük át, hogy mi a viszonya a javasolt nyilatkozatnak a folyamatban lévő törvényalkotással:
1. Garantálni kell az egyéni számlavezetés intézményét az átlépőknek. Ez benne van a törvényben, ott ráadásul az is kiderül, hogy mire alkalmas ez a számla és mire nem.
2. Garantálni kell az átlépőknek az egyéni számlára történő befizetések értékállóságát. Ez egy politikai nyilatkozatban legfeljebb a hosszútávon fenntartható költségvetési politika iránti szelíd elvárásként értékelhető, és mint ilyen, nincs is ellentétben azzal a ténnyel, hogy törvényi garancia erre nincs. Éppen az intézkedés céljait veszélyeztethetné, ha törvény garantálná az egyén számára az értékállóságot.
3. Garantálni kell az átlépők veszteségeinek jóváírását. Ha ez azt jelenti, hogy az is teljes állami nyugdíjat kap, akinek átvitt vagyona ezt ma nem fedezné, akkor ezt a törvényjavaslat szintén jóval megfoghatóbban tartalmazza.
4. Garantálni kell a 2011. január 31-ig átlépők ’esetleges hozamának’ adómentességét, ha ’hozamukat kivették’. Esetleges hozamhoz (egyelőre) esetleges adókedvezmény társul, ezt a kérdést illene a folyamatban lévő törvényjavaslatban rendezni. Igaz, a 2012-ben esedékes szja-bevallásig akár visszaható hatállyal is kezelhető lenne az ügy, de csak jó lenne tudniuk az érintetteknek még az átlépés előtt, hogy pontosan mik a feltételei a pénzbeli kivétnek (adóelőleg is van a világon). Ha a törvényi rendezés most megtörténik, akkor mire a nyilatkozatot elfogadja a Ház, addigra ez eldöntött ügy lesz.
Ha a törvényi rendezésre most nem kerülne sor, akkor a nyilatkozat ezen pontját lobogtatva fogják kérni a manyup-tagok a kifizetőktől, hogy ne vonják le az Szja. törvény szerint levonandókat?
5. Ki kell vizsgálni az manyup-tagok befizetéseivel való gazdálkodás körülményeit. Tisztán repetitív kommunikáció, hiszen a PSZÁF-nak és egy ideje már a kormánybiztosnak ez feladata, őket valószínűleg nem kell emlékeztetni rá. (Igaz, úgy látszik a PSZÁF még nem egészen érti.)
A tippünk tehát az, hogy az értékállóságra vonatkozó garancia lesz az egyetlen olyan elem, ami miatt majd ezt a nyilatkozatot hivatkozni fogják. A garancianyilatkozat bármit garantálni még annyira sem alkalmas, mint a hatályos Alkotmány, tehát tisztán politikai kommunikációs értéke alapján kell megítélni. Várjuk is kíváncsian, hogy hol kell majd kifüggeszteni. A nyugdíjbiztosító ügyfélszolgálatain biztosan kint lesz.
........................
update: az adómentességet valóban rendezik a törvényben, a Kormány ma reggel benyújtotta az ehhez (is) szükséges zárószavazás előtti módosító javaslatot: http://www.parlament.hu/irom39/01817/01817-0022.pdf
A negyvenmilliós játszma
Gyakran mondják azt, hogy a jog nem a valóságot tükrözi. Mégis érdemes a valóságot a jog szemüvegén keresztül nézni, különösen ha nagyon sok pénzről van szó.
(Szükséges előismeret: a TV2 hétköznapi esti vetélkedőjében a játékosok kapnak negyvenmillió forintot, hogy azt nyolc kérdésben kockára tegyék, az egyes válaszlehetőségek között megosszák, és a végén – ha marad – a maradékot elvigyék.)
A 40 milliós játszma elején a műsorvezető nem győzi hangsúlyozni a nézőknek és a játékosoknak, hogy a negyvenmillió forint átadásával a pénz a játékosoké lesz. Ez teljesen összhangban van a Ptk. 119. §-ával, amely szerint a pénz átruházásával - akkor is, ha az átruházó nem tulajdonos – a szerző mindenképp a pénz tulajdonosa lesz.
Az átruházás aktusa jól látható pl. ezen a videón: http://tv2.hu/40millios/video/
A játékosok ezután a pénzt látványosan birtokba veszik, ezzel az átruházás aktusa teljessé válik.
Természetesen a játékosoknak a pénzt kockáztatniuk kell nyolc kérdésen keresztül, minden bizonnyal a játékosok és a műsor szervezői közötti szerződés alapján. De mi van, ha a szerződést a játékos nem kívánja teljesíteni? Mi van, ha játékos fogja magát, és a negyvenmillió átruházása után azt mondja, hogy ő most pedig kisétál a stúdióból a pénzzel?
A Ptk. 204. §-a azt is kimondja, hogy a játékból eredő követeléseket bírósági úton nem lehet érvényesíteni. Ez azt jelenti, hogy a játékostól a negyvenmillió forint a jog eszközeivel nem visszaszerezhető. Minden más eszköz pedig nyilván jogellenes, tipikus esetben az önbíráskodás büntetőjogi tényállását valósítaná meg.
Megoldásként csak az jöhet szóba, ha a játékossal kötött szerződésből egyértelműen kitűnik, hogy nincs szó átruházásról, a pénz átvételét csak eljátsszák, ebben az esetben ugyanis nem történik átruházás. Ez viszont ellentétes lenne azzal amit a műsor és a műsorvezető állít.
Ha azonban a szerződések tartalma és a műsorban elhangzottak ellentétesek, akkor a néző nem csak a játékosok motivációja, hanem a tulajdonátruházás jelentése tekintetében is elbizonytalanodhat. Nem becsülnénk le egy bő másfél milliós nézettségű tévéműsor jogtudatformáló hatását, ezért a tisztánlátás érdekében megkérdezzük a csatornától, hogy milyen szerződéseiben milyen kikötéseket alkalmaz a negyvenmillió tulajdonjogával összefüggésben.
Összefoglaló a kommentekről:
A kommentelők jó része felhívja a figyelmet arra, hogy a TV2 jogászai biztos megoldották.
Érdekesebbek azonban a dolog gyakorlati oldalára rámutató kommentek: ha tényleg a tulajdonukba adnák a pénzt, akkor a TV2-nek sok sok adót kéne fizetnie minden egyes negyven millió után. Így ésszerűen nem adhatják a tulajdonukba, a szerződés alapján az átruházás csak színészkedés. És kezeljük a műsorvezető állítását is a helyén - csak játékból mondja, hogy a pénz a játékosoké.
Így írunk mi alkotmánybírósági indítványt
A friss média-törvényjavaslat apropóján bemutatjuk a blogszerzőknek a médiaalkotmány egyes rendelkezései megsemmisítését kezdeményező indítványát.
Tisztelt Alkotmánybíróság!
Alulírott … indítványozom, hogy a Tisztelt Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 4. § (1) és (2) bekezdése, 6. § (3) bekezdése, valamint 13. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 61. §-ával, ezért e rendelkezéseket semmisítse meg.
1. A törvény 4. § (1) bekezdése az Alkotmány 61. § (2) bekezdésének sajátos, „helyesbített” ismétlése. Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése a sajtó szabadságának és sokszínűségének is az elismerését és védelmét garantálja. Ezzel ellentétesen, a törvény 4. § (1) bekezdése a sajtó sokszínűségével kapcsolatban az állam feladatát – az elismerés és védelem helyett – a biztosításban jelöli meg. A 4. § (1) bekezdés általános és tömör megfogalmazása – az „alapvető szabályairól” kifejezést a címében is hordozó, „médiaalkotmány”ként hivatkozott törvényben – egyértelműen arra utal, hogy az állami feladat meghatározása nem kiegészíti, végrehajtja az Alkotmány 61. § (2) bekezdését, hanem újraértelmezi azt. Az újraértelmezés pedig tartalmában különböző, az állami feladat minőségileg eltérő. Ha az államnak nem feladata a sokszínűség elismerése és védelme, ha az nem önmagában vett érték, hanem az állam által biztosított cél, akkor egyrészt lényegesen nagyobb az állam lehetősége a korlátozásra (hiszen egy már sokszínű sajtó esetében a sokszínűséget növelő sajtótermékeknek nincs védelme), és lényegesen nagyobb az állam sajtóalakító szerepe is: nem a sajtó egésze, hanem az állam felel ugyanis azért, hogy a sajtó sokszínű legyen. Nem egyértelmű, hogy ezt az állam milyen eszközökkel – új médiaszolgáltatások indításával vagy meglévő médiaszolgáltatások átszínezésével – teszi, de az igen, hogy a feladat idegen az Alkotmány 61. §-ának egészétől, és tételesen ellentétes a 61. § (2) bekezdésével.
A törvény 4. § (2) bekezdése azáltal sérti az Alkotmány 61. §-át, hogy a sajtószabadság tartalmaként egy értelmetlen rendelkezést állapít meg. A 4. § (2) bekezdésben meghatározott mondatnak az alanya ugyanis a „függetlenség”. Nyilvánvaló, hogy önmagában – az államtól, bármely szervezettől és érdekcsoporttól való – „függetlenség” mint elvont fogalom nem lehet a sajtószabadság alanya. Független valamitől csak valami más lehet; feltéve, de – ilyen bizonytalan fogalmazást az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságból levezetett jogbiztonság keretei között – meg nem engedve, hogy a függetlenség alanya a sajtó, a rendelkezésnek azt az értelmet tulajdoníthatnánk, hogy a sajtó független az államtól, bármely szervezettől vagy érdekcsoporttól. Megint csak nyilvánvaló, hogy a sajtó egyes elemei tekintetében e rendelkezés abszurd deklaráció, a sajtótermék sosem lehet tökéletesen független az azt kiadótól. A rendelkezés elvileg vonatkoztatható a sajtó egészére is, a sajtó egészének függetlensége azonban az Alkotmány 61. § (2) bekezdésében meghatározott sajtószabadságnak a központi eleme, s annak általános törvényi említése azt a látszatot kelti, mintha azt nem az Alkotmány, hanem csak a „médiaalkotmány” védené. Mindezekre tekintettel a törvény 4. § (2) bekezdéséből olyannyira hiányzik a „világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom” (ABH 1992, 142.), hogy a jogbiztonság elemeként megfogalmazott normavilágosság követelménye, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, s közvetve az Alkotmány 61. § (2) bekezdése sérül.
2. A törvény 6. § (3) bekezdése közrendvédelmi és közelebbről meg nem jelölt nemzetbiztonsági okokból teszi lehetővé a forrásvédelem feloldását, lényegében kiüresítve a jogintézményt. A sajtószabadság érvényesüléséhez elengedhetetlen az információforrás titokban maradására vonatkozó garanciális szabályok pontos meghatározása és tartalmi korlát meghatározása. A rendelkezés – ellentétben a korábban kifogásoltakkal – kellően konkrét ahhoz, hogy a mindennapi jogalkalmazás részévé váljon, éppen ez azonban a probléma vele. A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 11. § (1) bekezdés b) pontja, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel együttesen kizárólag büntetőügyben tette lehetővé a forrás megjelölésére kötelezést, az eljáró nyomozó hatóság, az ügyész, illetve a bíróság számára. A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény ezzel szemben valamennyi bírósági és hatósági eljárásban lehetővé teszi a forrás felfedésére kötelezést. Míg a korábbi szabályozás esetében a bűncselekmény gyanúja kellett a forrás megjelölésére kötelezéshez (hiszen ez a büntetőeljárás alapvető feltétele), addig azt a 6. § (3) bekezdése a nemzetbiztonság, a közrend védelme, valamint – közelebbről meg nem határozott – bűncselekmények megelőzése és felderítése céljából is lehetővé teszi. Álláspontom szerint ez a feltételrendszer a sajtószabadság fontos garanciális elemeként létező, a forrás titokban tartására vonatkozó jogosultságot megszüntette.
A 6. § (3) bekezdése szerint bármely hatóság, önmagában a közrend védelmére vagy a nemzetbiztonságra hivatkozással az információforrás felfedésére kötelezhet. A törvény nem ad sem tartalmi szempontokat, sem eljárási garanciákat ahhoz, hogy a felfedésre kötelezésre valóban csak akkor kerüljön sor, ha a konkrét esetben a megjelölt védendő értékek fontossága meghaladja a sajtószabadság védelméét. A törvény „kivételesen indokolt eset” fordulata nem alkalmas ilyen összehasonlításra, eljárási biztosítékok hiányában semmi nem akadályozza meg a hatóságot abban, hogy minden esetet, amikor szüksége van a forrás személyének megállapítására kivételesen indokoltnak tartson. Ez különösen aggályos annak fényében, amit az Alkotmánybíróság a sajtószabadság anyajogaként kezelt véleménynyilvánítási szabadság esetében mondott ki a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában: „[a] vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely „intézmény” közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom)”. A közrend és a nemzetbiztonság is ilyen elvont érték, ami ugyan indokolhatja a forrás felfedését, de a szabályozásnak biztosítania kell, hogy kizárólag az indokolt esetekben kerüljön erre sor.
Álláspontom szerint a 6. § (3) bekezdése nélkülözi azon garanciákat, amelyeket a sajtószabadság fontos részét képező forrásvédelem indokol, ugyanakkor közvetlenül alkalmazható rendelkezése miatt az alkotmányellenes mulasztás megállapítása nem kielégítő. Kérem ezért a Tisztelt Alkotmánybíróságot, hogy az Alkotmány 61. §-ának sérelmére tekintettel a törvény 6. § (3) bekezdését semmisítse meg.
3. A törvény 13. § (2) bekezdése sokoldalú, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást vár el minden lineáris és lekérhető médiaszolgáltatótól, amivel implicite korlátozza a tudósított események körének a szerkesztői szabadság körébe tartozó kijelölését is. Ilyen szigorú követelményt csak a közszolgálati médiaszolgáltatások esetében, a rájuk vonatkozó törvényi szabályozás során lehet alkotmányosan indokolt. Az Alkotmánybíróság 1/2007. (I. 18.) AB határozatában a belső kiegyensúlyozottság, azaz az egyes médiaszolgáltatók felé támasztott kiegyensúlyozottsági követelmény alkotmányos határairól a következőt állapította meg: „A véleménypluralizmus fenntartása érdekében a kiegyensúlyozottság vizsgálandó a közpénzből létrehozott és működtetett közszolgálati műsorszolgáltatók, továbbá azon kereskedelmi rádiók és televíziók esetében, amelyek véleményformáló ereje jelentőssé válik.” A törvény 13. § (2) bekezdése ennél lényegesebb kört érint, hiszen valamennyi tájékoztatási tevékenységet végző lineáris és lekérhető médiaszolgáltatásra vonatkozik. Ez kifejezetten ellentétben van az Alkotmánybíróságnak az idézett megállapítására vonatkozó indokolásával: „Ma nem csak a közszolgálati rádiók és televíziók használnak földfelszíni frekvenciát, valamint a teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás alapján létrejövő demokratikus közvélemény alakításában sem csupán a közszolgálati műsorszolgáltatók vesznek részt. (…)
A szűkös mértékben rendelkezésre álló frekvenciát használó televízió és rádió csatornák mindenki számára hozzáférhető, jelenleg anyagi ellenszolgáltatás nélkül igénybe vehető műsorszolgáltatások.”
A jelentős véleményformáló erővel nem rendelkező lineáris médiaszolgáltatók, valamint a lekérhető médiaszolgáltatók esetében sem a frekvenciák szűkössége, sem a jelentős véleményformáló erő nem lehet olyan indok, ami a sajtószabadság korlátozásának alkotmányos alapja lehet. Ha a külső pluralizmus megvalósul, azaz, ha sajtó sokszereplős piacként funkcionál, a sokoldalúságot éppen az javíthatja, ha a piac nem jelentős szereplői, valamint a lekérhető médiaszolgáltatók tematikus, a különleges vagy extrém véleményeket is bemutató szolgáltatást is nyújthatnak. Nincs alkotmányos szükségessége annak, hogy minden egyes tájékoztatás kiegyensúlyozott legyen. Ugyanez a feltételrendszer és következtetés vonatkozik a tájékoztatás „sokoldalúságára” is. Ezért a törvény 13. § (2) bekezdése sérti az Alkotmány 61. §-át.
Ius facere potest
Kezdjünk hozzászokni: 1/2011. (I. 1) PSZÁF rendelet, 1/2011. (I. 1.) NMHH rendelet…
Az új jogalkotási törvény és a hozzá kapcsolódó alkotmánymódosítás január 1-jei hatálybalépése korábbi várakozásunkkal ellentétben mégis rendszerszintű változást hoz a magyar jogrendszerbe: azzal, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnöke megkapta a jogszabályalkotás jogát, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke pedig több – saját maga számára – bíztató próbálkozást tett ugyanerre, komoly rés nyílik a központi jogalkotás eddigi kormányzati monopóliumán.
Régi vágy
Jogot alkotni jó dolog, de legalábbis jogot alkotni és azt alkalmazni biztosan jobb dolog, mint a más által alkotott jogszabályt alkalmazni. A jogalkotó hatalom gyakorlása kiszabadít a jogszabály végrehajtása által adott (contra legem, azaz a jogszabály szövegével ellentétes értelmezést azért nehezen viselő) keretből, megadja a címzettek jövőbéli (sőt, legújabban egyes törvények esetben múltbéli) magatartása alakításának széles körű lehetőségét, és nem utolsó sorban megszabadít a döntéseknek a rendes bíróságok általi felülvizsgálatától. Nem csoda hát, hogy az autonóm államigazgatási szervek és a kormányhivatalok többsége rendszeresen nekifutott a jogalkotói jogkör kiharcolásának, amit a hatékonyabb eszköz megszerzése iránti dicséretes törekvés mellett természetesen a klasszikus szervezeti érdekek is diktáltak.
Nem előzmény nélküli a PSZÁF és az NMHH igénye sem: a PSZÁF és jogelődjei a - jogszabálynak nem minősülő normaként kötelező – bankfelügyeleti rendelkezés 1997-es megszűnése óta akartak rendeletet kiadni, és az NMHH-jogelőd NHH is igényelt már kötelező normát (pl. hírközlési rendelkezés néven). Ezeket a törekvéseket elsősorban az az érv támasztotta alá, hogy a közösségi jogon át hozzánk is elérő szabályozó hatóság (regulatory authority) koncepciója ennek hiányában hatékonyan nem valósítható meg: magyarul hiába várja tőlük a közösségi jog, hogy önállóan igazgassák és szabályozzák a rájuk bízott piacot, ha a jogszabályokat nem ők alkotják. Ezt a képet jelentősen árnyalja egyrészt az, hogy az érintett hatóságok tevékenysége kisszámú szereplővel működő, egyedi hatósági döntésekkel is igazgatható piacokat érintett, a jogalkotási jogkör hiányát pedig az elmúlt években igen széles mérlegelési szabadságot biztosító hatósági jogkörök kompenzálták. Másrészt az, hogy a komoly eljárási követelmények nélkül kiadható miniszteri rendeleti forma alkalmas a gyors és részletes szabályozásra. Úgyhogy a jogalkotási jogkör kívánásának valódi okai az egyszerűbb és gyorsabb beavatkozásra vonatkozó igény (méltányolható) és a szaktárca mint közvetítő kikapcsolására vonatkozó szervezeti érdek (érthető) voltak.
(I can’t get no) Satisfaction
A törekvések eddig a magyar közjogi rendszer zárt, kontinentális jellegén, illetve a jogalkotással foglalkozó közjogászok rugalmatlanságán feneklettek meg. Tény, hogy a lehetőségek is korlátozottak voltak, hiszen az Alkotmánybíróság az elmúlt húsz évben egyre egyértelműbb tételként kezelte, és végül kifejezetten ki is mondta, hogy jogalkotási jogköre csak az Alkotmányban erre feljogosított szerveknek lehet. A kezdeményezések így a kétharmados konszenzus esélytelensége miatt jobbára már a kormányzaton belül elhaltak. A 2004-ben rendeletalkotási jogot kapó MNB esete ebből a szempontból azért nem mérvadó, mert az általa kapott jogkör szinte kivétel nélkül klasszikus monetáris politikai eszközökhöz kapcsolódik, a jegybanki rendelet megteremtésének kényszere pedig konkrét AB-döntések miatt egyértelmű volt.
A kétharmad hiánya mint szavazástechnikai akadály tavaszi elhárulása után sem változott azonban azonnal a helyzet. Az új jogalkotási törvény és a kapcsolódó alkotmánymódosítás tervezete, majd a Kormány által benyújtott törvényjavaslatok sem számoltak ugyanis a jogalkotók körének bővülésével. Az Alkotmány új 7/A. § (1) bekezdésére vonatkozó szöveg ráadásul egyértelműsítette is a helyzetet, hiszen eszerint „[á]ltalánosan kötelező magatartási szabályt csak az Alkotmányban megjelölt, jogalkotó hatáskörrel rendelkező szerv által alkotott jogszabály állapíthat meg”.
Itt lép azonban közre a második Orbán-kormány döntéshozatali mechanizmusának az az eddigi sajátossága, hogy az apparátusi és a magas politikai szint egymással párhuzamosan, utólagos összehangolás mellett működik. A PSZÁF és az NMHH – egyaránt komoly politika tekintéllyel rendelkező – vezetői által most hatékonyan képviselt álláspont ugyanis képes volt az ügyeket parlamenti szakban megfordítani, miközben a törvényalkotás olyan csavarokat vett, mintha a Kormány ezúttal nem lenne képes uralni a törvényalkotást.
PSZÁF vs NMHH 1:0
A két szerv jogalkotási igényének kiérleltsége között jelentős a különbség: a PSZÁF pontosan tudta, hogy melyek azok a tőkepiaci szabályozásra vonatkozó jelenlegi PM-rendeletek, amelyeket ő szeretne kiadni, emellett megvolt a működő minta: az MNB-rendeletekre vonatkozó törvényi szabályozás. A médiahatóság esetében ugyanakkor a benyújtott törvényjavaslatok elsősorban a jogalkotási jogkör önmagáért való akarását tükrözik, egyben ma sem látjuk még, hogy ha lesz, akkor pontosan milyen erős lesz, és mire vonatkozhat a médiarendelet. Utóbbinál éppen ezért sajnos egyelőre azt se tudjuk kizárni, hogy a hírközlési szolgáltatások piacának valóban szabályozó hatósági jellegű szabályozása mellett a végeredmény a sajtószabadság körébe tartozó kérdések rendeleti szabályozását is jelenti majd.
Ennek megfelelően a jogalkotóvá válás kronológia a PSZÁF esetében szervezettséget és céltudatosságot, az NMHH esetében elsősorban kreativitást és elszántságot tükröz. Nem lennénk azonban korrektek, ha nem rögzítenénk, hogy a PSZÁF-nak korábbi tervezetek birtokában nem a nulláról kellett elkezdenie az ötletelést.
Kronológia
2010.10.01. A Kormány benyújtja a hetedik alkotmánymódosító javaslatát (ezt később a Lázár-féle megelőzi), ami eredetileg kifejezetten a jogalkotás rendjéhez kapcsolódott, de eddigre már tartalmazza az ügyészség alkotmányos jogállásának megváltoztatását is. Se PSZÁF-, se NMHH-rendelet nincs viszont benne.
2010.10.16. A Kormány benyújtja a jogalkotásról szóló törvényjavaslatot. Se PSZÁF-, se NMHH-rendelet nincs benne.
2010.10.26. A történet szakmai mélypontja: kormánypárti, a benyújtó személyéből sejthetően NMHH-s kezdeményezésre született zárószavazás előtti módosító indítvány érkezik a jogalkotásról szóló törvényhez, amely úgy módosítaná a 7/A. § (1) bekezdés idézett szövegét, hogy a jogszabályokon kívül „autonóm államigazgatási szerv által kiadott elvi iránymutatás” is állapíthasson meg általánosan kötelező magatartási szabályt. Az elvi iránymutatásokat egyébként a benyújtott törvényjavaslat épp megszüntetni javasolta.
Aznap NMHH-s kezdeményezésre született módosító indítvány érkezik a jogalkotásról szóló törvényhez is. Bármely autonóm államigazgatási szerv adhatna ki kötelező erővel rendelkező elvi iránymutatást.
2010.10.29. Benyújtja a Kormány a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló törvényjavaslatot, amely felhatalmazásokat tartalmaz PSZÁF elnöki rendeletek megalkotására.
2010.11.08. Az eljárási mélypont: az Alkotmányügyi bizottság zárószavazás előtti módosító javaslata megadja a jogalkotási jogot a PSZÁF-elnökének, illetve ezzel összefüggésben alkotmányos szervvé teszi a PSZÁF-ot. Az MNB-fejezet mintájára megírt szöveget a benyújtást kevesebb, mint 10 órával követően (érdemi vita nélkül) elfogadja az Országgyűlés. Az PSZÁF-rendelet a miniszteri rendeletekkel azonos szintű, felhatalmazás alapján kiadható jogszabály, amely az MNB-rendelettel sem lehet ellentétes.
Ugyanezen a napon kormánypárti kapcsolódó módosító javaslat vezeti át a Jat.-on a változást.
Ugyanaznap: új változat az NMHH-s alkotmánymódosításos zárószavazás előtti módosítóra, illetve kapcsolódó módosító három, kevésbé fontos helyre a Jat.-ba is beírja az NMHH-t. Most már NMHH elnöki rendeletről van szó, de továbbra is csak a 7/A. § (1) bekezdésben, így az, hogy hol lenne ez a hierarchiában, illetve miről szólhatna, továbbra is homályos. A módosító az Alkotmányügyi bizottságban egyharmados támogatást sem kap, így arról nem is szavaznak.
2010.11.16 A Jat.-nál még álló NMHH-s kapcsolódó módosítót a kormánypárt egyhangú szavazataival (a Kormány nemleges álláspontja ellenére) beszavazza az Országgyűlés.
2010.11.22. A Kormány zárószavazás előtti módosító javaslattal kiemeli a Jat. szövegéből, amit a beszavazott módosító beírt. A megszavazott törvény tehát már nem tartalmazza az NMHH rendeletet.
Ugyanezen a napon a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló, kormánypárti képviselők által benyújtott, az NMHH által előkészített törvényjavaslat fél tucat, minden esetben fizetési kötelezettségek mértékét befolyásoló tárgykörben ad az NMHH elnökének, egy esetben pedig a Médiatanács elnökének (aki az előbbivel azonos) rendeletalkotási jogkört.
Az NMHH elnöki rendelet tehát épp a totális bizonytalanság állapotában van: ugyanaznap döntöttek arról, hogy ne legyen és javasolták, hogy legyen.
Hogy lesz most?
Összességében tehát minden jel arra mutat, hogy két egyedi ügyről beszélhetünk, és a jogalkotási jogkör rendszerszintű decentralizálása nem feltétlenül volt része a koncepciónak. Miért gondoljuk mégis, hogy ez bekövetkezett?
1. Ezek után nehéz lesz nemet mondani az újabb jelentkezőknek, hiszen a korábbi koncepció látványosan megtört. A Magyar Energia Hivatal, a Központi Statisztikai Hivatal, a Gazdasági Versenyhivatal, a Közbeszerzések Tanácsa, de akár még a Nemzeti Közlekedési Hatóság is ki tud állítani olyan szabályozási tárgykört, ami legalább annyira indokolttá teszi (közösségi jogi alapon vagy az eddigi gyakorlat szerint) a rendeletalkotási jog megszerzését, mint a PSZÁF tárgykörei.
2. Ennyi jogalkotó bizonyosan nem fér az Alkotmányba, különösen ha az tényleg csak ’magalkotmány’ lesz, így a frissen beillesztett 7/A. § (1) bekezdés fenntartására ebben a formában kicsi az esély. Ez viszont még könnyebbé teszi a lista bővítését.
3. Ha nem Kormány által irányított szerv kap jogalkotási jogkört, akkor lesz egy olyan területe a szakpolitika alakításának, amelyre sem szabályozási, sem végrehajtási eszközökkel nem marad közvetlen ráhatása a szaktárcának, így a Kormánynak sem. Azaz ha a például egy majdani NMHH-rendelet tartalma miatt interpellálná valamelyik képviselő az audiovizuális médiapolitikáért amúgy felelős miniszter, akkor erre feladatkör hiányában érdemi választ nem nagyon tud adni. Az új jogalkotó viszont ¬ a Kormánnyal ellentétben ¬politikai értelemben nem felelős az Országgyűlésnek, így nem is interpellálható.
4. Az előzőből következően a jogalkotási jogkört megszerző, a Kormánytól független szervek és a szakminisztérium viszonyában alapvető változás áll be. A szakpolitika alakításának műhelye valószínűleg egyértelműen a szabályozó hatóság lesz, de a törvényi, kormányrendeleti szabályok előkészítéséért, illetve legfőképpen a Kormány kapcsolódó szakpolitikáival való összhang biztosításáért való felelősség a szakminiszternél marad. Ez szervezeti konfliktust bizonyosan gerjeszt: két egymástól független szakmai akarat találkozik, nincs közös irányító szerv, aki a vitákat lezárja. (Jó példa erre az, hogy azokat a pénzforgalmi tárgyú MNB-rendeleteket, ahol az akkori PM-mel megegyezési kényszer állt fenn, többéves egyeztetés után bírta kiadni a jegybank a kétezres évek közepén.)
Mindezekből a közjogi rendszer egészére veszélyes probléma a kormányzati felelősség vakfoltjainak kialakulásából és a szervezeti versengésből lehet annak ellenére is, ezeket ma elfedi a PSZÁF és az NMHH esetében a vezetőkbe vetett kormányzati politikai bizalom. "Békeidőben", a napi munka 90 százalékát kitevő politikailag nem érzékeny ügyek kezelésében ugyanakkor erre a helyzetre már rövid távon is reagálni kell majd, hacsak nem kifejezetten elkent felelősségi viszonyok és a jogalkotási jogot megteremtő törvénymódosítások tárgyalásához hasonló zavarok fenntartása a cél.
Update: az Alkotmány kb. tizedik módosítása alkotmányos szervvé és rendeleti jogalkotóvá tenné a Médiahatóságot
Update II: vagy mégsem. nehéz azért ezt követni, nyilván sok energia van pedig benne mindkét fél részéről. nota bene, a KIM saját magától védi meg az NMHH-t, ez a szöveg még mindig nem az igazi.
A lopakodó állam
Néhány hete a közterületekre vonatkozóan köszöntött be az korlátlan korlátozás korszaka. Most ez megérkezett a nem lakás céljára szolgáló helyiségek kapcsán is. A Kormánynak a társasházi törvény módosítására irányuló javaslata felhatalmazást adna az önkormányzatoknak, hogy úgy korlátozzák ezen helyiségek használatát, ahogy akarják.
Nem kereteket, hanem szempontokat ad a törvény az önkormányzati rendeletekhez. Így majd törvényesen be lehet zárni - a lakosságot legjobban zavaró - szexshopokat, romkocsmákat, melegbárokat. De ne álljon meg a fantáziánk - feltéve, de meg nem engedve, hogy a nem lakás céljára szolgáló helyiségeket, a szerencsétlen kodifikációs technika miatt tágan értelmezik majd -: be lehet zárni a Tescókat, plázákat, jósdákat és templomokat is. Nem kell hozzá más, mint kimondani, hogy a belvárosi kiskereskedelem elősegítése céljából nem lehet 200 négyzetméternél nagyobb üzletet működtetni, hogy az angyalföldi utcakép javítása céljából a nem lakás céljára szolgáló helyiségben csak élelmiszer-kiskereskedelmi vagy könnyűipari tevékenység végezhető, stb. Nyilván nem akarják, de megtehetik.
Mint legutóbb, most sem tudjuk, hogy a rugalmas szabályozással milyen távlati céljai vannak a kormányzatnak. Az alkotmányos alapértékek teljes figyelmen kívül hagyása és a teljes állami szabadság biztosítása jól illeszkedik a kormányzat többségidemokrácia-felfogásához.
Azt feltételezzük, hogy a cél itt sem más, mint hogy az önkormányzat betilthassa ami neki nem tetszik. Amíg a többség egyetért a tilalommal, az önkormányzati képviselő-testület elégedett lesz a szabályozással.
Tegnap a közterület, ma a nem lakás céljára szolgáló magánterület, csak remélni tudjuk, hogy holnap nem a magánlakásban történtek indítják be valakinek a fantáziáját.
