Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Kód Civil
Ideges ősz után stresszes tavaszt hozhat majd a civil szférának a Magyarország közjogi újjászervezése elnevezésű hatalom- és forrásközpontosítási projekt.
Rengeteg adminisztráció vár ugyanis az új civil kerettörvény (a tervezet hivatalosan, de tömörítve innen tölthető le) alapján az egyesületekre és az alapítványokra, közhasznúságnak pedig többségük végleg búcsút mondhat. Ebben a bejegyzésben a tervezet átfogó értékelése helyett – a nonprofit.hu-n közzétett, jelenleg éppen 415 szervezet által támogatott koncepcionális kritikát minden fontos pontján megalapozottnak tartva – azt kíséreljük meg összeszedni, hogy milyen adminisztratív terhekkel kell majd megküzdeniük a szervezeteknek, ha minden úgy lesz, mint ahogyan most kinéz, azaz az elvileg folyamatban lévő átdolgozás a fontos pontokon nem hoz változást.
1. Kezdjük dicsérettel. A civil szervezetekről szóló törvény közzétett tervezete alkalmas arra, hogy összességében jelentősen javítson a szektor szabályozásának átláthatóságán és érthetőségén. A ma jellemző párhuzamosságokat jórészt felszámolja: egységes törvény lesz, – legalábbis ami az egyesületeket illeti – megszűnik az a helyzet, hogy az egyesülési törvény, a Polgári Törvénykönyv és a közhasznúsági törvény együttes olvasgatása szükséges még viszonylag egyszerű kérdések megválaszolására is.2. Az amúgy sem túl erős civil szféra független működéséhez szükséges anyagi alapok – a direkt állami támogatás csökkentése, illetve a döntési rendszer államosítása mellett is – elsősorban a közhasznúsági szabályok szigorításával inoghatnak meg. A közhasznú besorolás – és ennek részeként a ’civil 1%-ra’ való jogosultság – megőrzésére a legtöbb ma működő szervezet az esélytelenek nyugalmával készülhet majd. A közhasznúság feltételei jelentősen szigorodnak, emellett az átmeneti szabályok is a kicsik ellen dolgoznak.
Feltétel | Valószínű következmény | A véleményünk | |
az elmúlt két évben a bevétel éves átlaga egymillió forintnál több | szerintünk ez a szervezetek felét-háromnegyedét zárhatja ki (tavaly több mint 24 ezer szervezet volt jogosult 1 %-ra, ezek közül durván 4% 1 millió forintnál, 40 % kapott 100 ezer forintnál több felajánlást) | értjük, hogy a NAV nem akar a 272 oldalas ilyen apró betűs lista minden tagjának pénzt utalgatni, van akinek 400 forintot, az egymilliós limitet azonban magasnak tartjuk, no meg a bevétel-számítgatás adminisztrációs terhe is jelentős | |
az elmúlt két évben az adózás utáni eredmény nem negatív | trükkök százai | így értelme sincs, hiszen egy amúgy masszívan szufficites szervezetet is kizár egyetlen éves mérleg miatt | |
a háromból elég, ha kettő fennáll az előző két üzleti évben | az 1 %-okból és adományokból származik legalább a bevétel egytizede | ha egyszer valaki kiesik, nehezen tud majd visszakerülni | ha tisztán (akár alacsonyabb) adományminimumra vonatkozna, akkor értenénk – így furcsa, hogy 10 %-nyi felajánlott 1%-kal feltételt lehet teljesíteni, 51 %-nyival meg egy másik feltételt elbukni |
személyi jellegű kiadásai elérik a kiadások egytizedét | trükkök százai 2: az Általános Iskolájáért Alapítvány névleg felveszi az egyik tanárt titkárnak, aki a keresményét befizeti adományként – a működés ugyanolyan marad, viszont megadóztattuk a szervezetet | a kis civil szervezetek működése nem attól lesz valóságos, hogy van bérköltségük, rossz irány, könnyen kijátszható feltétel | |
legfeljebb bevételeinek fele származik a központi költségvetésből | főleg a tisztán pályázatokból élő kicsi szervezeteket zárhatja ki, egyben a jó SZJA-kampányt folytatókat bünteti | szép elv, de a magyar civil szféra jelenlegi állapotában irreális ezt a ’megfelelő támogatottság’ feltételének tekinteni | |
A pénzügyi feltételek éves igazolgatása helyett már az is jobb lenne, ha pl. 50 vagy 100 ezer forint alatt nem utalna a NAV 1%-ot. A 3-ból 2 teljesítendő ’támogatottsági’ feltétel egy ideáltipikus helyzetben helyesnek tekinthető célokon alapul, azonban azt sajnos nem Németországban vagy Svédországban, hanem Magyarországon fogják alkalmazni. Ezek és a közhasznúakra szigorodó könyvvezetési előírások összességében olyan szintre emelik a működéssel kapcsolatos adminisztrációt, ami professzionális felkészültséget kíván meg. E követelményrendszert a magyar alapítványokra és egyesületekre ráereszteni így annyira lesz hatékony, mint az „ússzál! kapálózzál!” kiáltásokkal a partról segített úszásoktatás. Különösen akkor, ha maradnak – a remélhetőleg csak átgondolatlanságuk miatt – kifejezetten rosszindulatú átmeneti szabályok. A törvény ugyanis csak 2012 végéig, azaz egy évre hagyja meg a jelenlegi szabályok szerinti jogosultak közhasznúságát. Ez viszont azt jelenti, hogy mind az öt feltételnél már a 2011-es évet is figyelembe fogják venni az új törvény alkalmazása során. Ez egyrészt a visszaható hatály tilalmába ütközik, másrészt az jár vele jól, aki már hónapokkal ezelőtt tudta, hogy mi lesz a feltétel. (Persze ezek egyikéből sem következik, hogy a szabály ne maradna így. "A közhasznúság szabályainak szigorítása a társadalom részéről elvárt" - írja egyszerű, de észérvekkel nem támadható indokolással a tervezetet támogató, mielőbbi elfogadását sürgető közleményében a Civil Összefogás Fórum.)
3. A törvénytervezet szerint hat hónapon belül minden létező civil szervezetnek (egyesületnek, alapítványnak, pártnak) újra be kell jelentenie minden adatot, ami egyébként a nyilvántartásba vételhez szükséges lenne. Helyeselhető az az igény, hogy egyszer és mindenkorra tisztítsuk meg a nyilvántartásokat a nem létező civil szervezetektől. Az átmeneti szabályozás teljes hiánya azonban lehetetlen követelmények elé állít számos régóta működő szervezetet.
Hogyan fogja benyújtani az alakuló ülés jelenléti ívét az a százévesnél idősebb szervezet (pl. a közfeladatot is ellátók közül a Vöröskereszt és az Artisjus), amelynek nyilvántartásba vételénél ilyen követelmény nem volt? Külön szépsége a szabályozásnak, hogy a legtöbb benyújtandó dokumentum most is a bíróságon van eredetiben.
Márpedig az újrabejelentéssel sietni kell, mert aki nem jelentkezik be az nem csak hogy azonnal bukik minden költségvetési támogatást, de fél év elteltével meg is szüntetik . Gyanús ugyanakkor, hogy a bonyolult megszüntetési eljárást nehéz lesz gyorsan lefolytatni többezer alvó szervezet esetében.
4. A közhasznú nonprofit gazdasági társaság kategóriáját a tervezet nemes egyszerűséggel megszünteti. A magunk részéről csak találgatni tudunk, hogy szándékosan akarja-e a jogalkotó lehetetlenné lenni a rengeteg egészségügyi vagy szociális intézményt működtető jogi formát, vagy csak egyszerűen elfeledkezett arról, hogy ilyen állat is van.
5. A közzétett törvénytervezet hatásvizsgálata egy vicc. Álljon itt elrettentésül az összes bekezdés kezdőmondata:
„“Szándékunk…
A törvénytervezet további kiemelt célja…
A Kormány szándéka…
A Kormány elkötelezett…
Ennek érdekében 2010 júliusában…
A felhívás sikerességét tükrözi…
A beérkezett vélemények…
A civil vélemények…
A törvény célja…”
Cserébe mi csak egy gondolatkísérletet tudunk felajánlani arról, mennyi adminisztratív terhet jelent önmagában az újrabejelentkezés. A KSH 80000 regisztrált nonprofit szervezetet ismer. Ha abból indulunk ki, hogy az iratok összegyűjtése, a bejelentkezési nyomtatvány kitöltése és feladása átlagban 4 munkaórát vesz igénybe, az 40 000 munkanap, ami 150 embernek egy teljes évi munkaideje. De izgalmasabb mindez a bíróságok oldaláról, ahol – ha már egyszer tiszta lappal akarunk indulni – nyilván legalább annyi időt kell tölteni az érdemi vizsgálattal, mint a beküldés technikai előkészítésével. Már azt sem tudjuk, hol lesz erre 150 extra bíró (rosszabb esetben titkár, fogalmazó), pláne mondjuk 900, ha azt reméljük, hogy egyik esetben sem húzódik 2 hónapnál tovább a bejegyzés.
Végül – ha már adatokon alapuló számításai nincsenek senkinek –, legalább egy spekuláción alapuló tippet adunk az új törvény számszerűsíthető követelményeire. Szerintünk a ma működő egyesületek és alapítványok 30 %-át kell majd adatközlés hiányában megszüntetni, de ez a nagy ügyteher miatt csak 2013 második felére sikerül a bíróságoknak. A 2012-es adóév után pedig már csak 6000 civil szervezet kap majd pénzt az 1%-os rendelkezések alapján.
Aztán papírja van-e róla, Művészkém?
A pénteki Magyar Közlönyben kihirdettek egy kormányrendeletet, aminek alapján Latinovits Zoltán ma nem lehetne színpadi színész Magyarországon.
Az egyes művészi és művészeti munkakörökről, valamint a betöltésükhöz szükséges képesítési és egyéb feltételek részletes szabályairól szóló 122/2011. (VII. 15.) Korm. rendeletnek már a címe is valami végzetes félreértésre utal, és szerintünk önmagában a létezése is rendszerhiba. Így következményeinek és előzményeinek annak ellenére hosszabb elemzést szentelünk, hogy az előírt képesítési feltételek megszerzésére 2021-ig, a képzés elkezdésére pedig 2014-ig biztosít a rendeletet átmenetet, úgyhogy itt – számos más jogszabállyal ellentétben – egyéni jogsérelem várhatóan még hosszú évekig nem következik majd be. (Tíz év alatt ráadásul – akár csak a magyar jogrendszer változási sebességéből kiindulva – még a jogszabállyal is sok minden történhet.)
Kikre vonatkozna a rendelet?
A háromoldalas rendelet az előadó-művészeti szervezetek – azaz a színházak, bábszínházak, balett- és táncegyüttesek, kamarazenekarok, kamara-szimfonikus zenekarok, szimfonikus zenekarok és énekkarok – minden művészi munkakörére megállapít képzettségi követelményt a rendezőtől és a színészektől a súgókig, az ügyelőkig (mindkettő felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy középfokú végzettség) és a statisztákig (alapfokú végzettség). Ez azt jelenti, hogy bárki, aki egy állami vagy egy – akár állami támogatást egyáltalán nem kapó – magánszínház (-zenekar, -együttes) alkalmazásában áll közalkalmazottként vagy munkavállalóként, annak rendelkeznie kell a most előírt képesítésekkel (vagy a most szombattól számított tíz éven belül meg kell szereznie azokat).
Hogy pontosan hány művészt érint a jogszabály, azt nem tudjuk; ami nagyobb baj, hogy valószínűleg a Kormány sem tudta, amikor a rendeletet elfogadta. A hivatalos életrajzokat böngészve annyi biztosnak látszik, hogy a népi zenekar vezetői munkakörre a legtöbb ismert népzenész nem lenne alkalmazható, a független színtársulatok pedig e követelmény mellett jelenleg nehezen tudnának bármit bemutatni. (Jellemző, hogy Schilling Árpád a Krétakör Színházat annak első öt évében rendezői tanulmányai mellett működtette komoly nemzetközi sikerekkel, de például Péterfy Borbála is évekig szerepelt független társulatokban azelőtt, hogy színészi képesítést szerzett volna.)
A másfél oldalas táblázat soronkénti elemzése helyett csak néhány hivatást emelünk ki, ezekhez kapcsolódva azonban a követelményeknek soha meg nem felelt kiemelkedő művészek példáival igyekszünk megkérdőjelezni a szabályozás értelmét.
munkakör | követelmény | soha nem felelt meg neki |
színész | szakirányú felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy szakirányú szakképesítés | Latinovits Zoltán: építészmérnök (BME), 1956-tól Debrecenben statiszta, Kossuth-díjas |
bábszínész | színész munkakör betöltéséhez szükséges képesítési feltétellel megegyező felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy szakirányú szakképesítés | Bródy Vera: színész, báb-és díszlettervező, a Magyar Népköztársaság Lovagrendje |
magánénekes | szakirányú felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy szakirányú szakképesítés | Koréh Endre: mezőgazda, a Magyar Operaház első basszistája; Svéd Sándor: kórista Olaszországban, Kossuth-díjas baritonista; Török Erzsébet: segédszínész, Kossuth-dijas népdalénekes; Székely Mihály: érettségi, Kossuth-díjas basszista |
rendező, főrendező | szakirányú felsőfokú végzettség és szakképzettség | Halász Péter: joghallgató, forgalomrányitó a Malévnál,Universítas Együttes ELTE, a Sqat Színház főigazgatója, New York) |
festő | szakirányú felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy szakirányú szakképesítés | Kassák Lajos: gyógyszerlaboráns, vasmunkás , Kossuth-díjas) |
szobrász | szakirányú felsőfokú végzettség és szakképzettség vagy szakirányú szakképesítés | Pauer Gyula: érettségi, Kossuth- díjas |
Miért nincs értelme képesítési követelményeket előírni a ’művészeti munkakörökre’?
Mert ez a művészeti élet szabadságával ellentétes. Mert a jog és az állam alkalmatlan arra, hogy megmondja, hogy milyen szakmai minimum szükséges egy jó előadáshoz. Mert a fogyasztókat nem lehet vele megvédeni semmitől: mindenki látott már fájdalmasan rossz előadást főiskolát végzett szereplőkkel is, és kevesen mennek be a művészek életrajzát olvasgatva a jegyirodába. Végül nem utolsósorban, mert teljesen értelmetlen: pontosan addig élnének ezek a követelmények ugyanis, amíg az adott szakma valamelyik nemzetközi hírű vagy egyébként kiemelkedő tehetségű, de államilag elismert végzettséggel nem rendelkező képviselőjét nem szemelné ki magának valamelyik intézmény. Kizárt, hogy például egy, az Színház- és Filmművészeti Egyetemről kimaradt, de Cannes-ban díjazott filmrendező, egy platinalemezes népzenész vagy egy kivételes adottságú, de még tanulmányait végző hegedűművész foglalkoztatása érdekében ne módosíttatná a rendeletet egy nap alatt bármelyik komoly színház vagy zenekar. Addig, amíg ez meg nem történik, eseti megbízásokkal a probléma amúgy is könnyen megkerülhető.Végül az is szembeötlő, hogy nincs kivétel sem a kiemelkedő elismerésekkel rendelkező művészekre (holott a törvényi szabályok szerint még színházigazgató is lehet valaki szakképesítés nélkül, hogyha Kossuth-díjas, kiváló művész, érdemes művész vagy a miniszter felmentést ad neki), sem például a gyermekkorú (de már munkaszerződés megkötésére jogosult) vagy fiatal felnőtt művészekre. Pedig ez utóbbi hiányában például elég nehéz lesz színre vinni a Pál utcai fiúkat.
Hogy születhetett meg mégis ez a jogszabály?
Rutinból és valószínűleg intézményi érdekből.
Egyrészt ha az államigazgatási jog valamire ráharap, azt nagyon nehezen engedi el. Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény 2009. március 1-je óta hatályban van, és eddig elég jól elvolt e nélkül a végrehajtási rendelet nélkül is. Viszont kétségtelen tény, hogy a törvény feljogosította (és ezzel kötelezte is) a Kormányt, hogy adjon ki ilyen tárgyú rendeletet. A szabályozás egyik fele, az hogy melyek a művészeti munkakörök, rendben is van, hisz a törvény – összességében kedvező eltérésekkel – speciális szabályokat tartalmaz az ezekben a munkakörökben foglalkoztatott személyekre. A képesítési követelmény megállapítása pedig – amiről amúgy a felhatalmazáson kívül egy hang sincs a törvényben – az ilyenkor szokásos rutin része, hiszen erre a kettőre szokás együtt szabályozást alkotni. Csakhogy ami pedagógusra, könyvtárosra, sőt egyetemi oktatóra is működik, az itt még a súgóra sem.
Másrészt nem valószínű, hogy a szabályozásból közvetve vagy közvetetten profitáló oktatási intézmények ne támogattak volna olyan szabályozást, amely amúgy is meglévő informális értékükhöz képest felértékeli diplomáikat. Ugyan a művészeti felsőoktatási intézmények csak közvetve profitálnak a szabályozásból, hisz a sokszoros túljelentkezés fokozása már nem válna hasznukra, de a színész II. szakképzettséget adó tanodák piaca ezzel egyértelműen nőni fog. Háttér-információk hiányában ugyanakkor igazságtalan lenne bármit (nem is biztosan létező) lobbira fogni, amiért a szaktárcát is hibáztathatjuk.
A tervezetet ugyanis az előző kormányok alatt többször megállította a jogalkotási javaslatok előszűrését akkor végző, a kormányváltással a szaktárcák nagy örömére megszüntetett szakmapolitikai munkacsoport azzal, hogy nem kell ilyen rendelet, és alkalomadtán majd a törvényből kell kihúzni a felhatalmazást. Erre azonban végül nem került sor, a tárca szakemberei pedig egy évvel a kormányváltás után megtalálták a tervezetet, és elfogadtatták azt a jelenlegi Kormánnyal. Persze nem zárhatjuk ki, hogy a szabályozás minden elemében a Kormány politikai mérlegelését tükrözi, és tánckari tagok alkalmazásának szakképesítéshez kötése után majd jön az új rendelet, hogy csak bölcsész lehet író és költő, tényleg megint csak állami vizsga letétele után lehet valaki DJ, punkzenekart pedig csak konzervatóriumot végzettek alapíthatnak. Mi mégis valószínűbbnek tartjuk, hogy egyszerűen csak az apparátusi önmozgás érvényesült: ezek ugyanis pont olyan, önmagukban semmitmondó táblázatok, amelyeket egy politikus olvasás nélkül szokott átlapozni. Ha így történt, akkor ez akkor is hiba volt, ha a tízéves átmeneti idővel garantálható, hogy ebből a szabályból jó sokáig nem lesz éles konfliktus.
Jó hír viszont, hogy marad azért még tere az autodidaktáknak. A jogszabály-előkészítéshez például semmilyen szakképzettség nem szükséges.
Fülszöveg egy remekműhöz
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerint az új egyháztörvény 95 százaléka "kodifikációs remekmű". Végre valaki arra büszke, hogy jól sikerült egy törvényt megszövegezni, tehát tudja is, hogy ez fontos dolog. Mi azonban mindent összevetve sajnos nem sok okot látunk arra, hogy éppen ez a törvény kapjon külön dicséretet a kidolgozottságáért. A valóság ugyanis sokkal inkább az, hogy akkor is egy közepesen kidolgozott, a tavaszi ülésszak átlagát hozó törvényszöveg születhetett volna, ha az utolsó pillanatban nem tette volna a legfontosabb rendelkezéseket az Alkotmányügyi bizottság alkalmazhatatlanná. Különösen érdekes, hogy a Semjén által kiemelt legfontosabb célra, a 362 „magát egyháznak valló társulat” megszűrésére sem sikerült alkalmassá tenni a szöveget.
Az alábbiakban összeszedtük a törvényszöveg szerintünk legsúlyosabb hibáit, valamint néhány vicces, de jellemző kisebb bakit.
„11. § (1) Az egyház jogi személy, amely jogalanyiságát nyilvántartásba vétellel nyeri el. Az egyesület egyházként történő elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
„36. § (1) A törvény hatálybalépését követően– a jelen törvény mellékletében foglalt egyházak kivételével - valamennyi korábban egyházként nyilvántartásba vett szervezet - amennyiben a törvényi feltételeknek megfelel - kezdeményezheti a miniszternél, hogy az egyházi nyilvántartásba vétel iránti kérelmet terjessze az Országgyűlés elé, vagy bejelentheti a külön törvény szerinti nyilvántartásba vételhez szükséges adatokat, különös tekintettel a névre, székhelyre, képviseletre és az alapító tagokra.
(2) Az (1) bekezdésben foglaltak elmulasztása esetén, továbbá amennyiben a továbbműködésről nemlegesen nyilatkozik, a szervezet jelen törvény rendelkezései alapján jogutód nélkül megszüntetésre kerül.”
Ezzel a néhány mondattal még rengeteg fejtörése lesz a kormánytöbbségnek, ami - még a súlyosabb teológiai dilemmák előtt - ott kezdődik majd, hogy elképesztően rosszul vannak ezek a rendelkezések megírva. A kétharmados országgyűlési döntés az egyesületből egyházzá alakulásra vonatkozik, ami 2012 januárját követő egyházalapításoknál megfelelően alkalmazható (nem mintha nagyon valószínű lenne, hogy valaki kalandvágyból éppen most kap kedvet új egyház alapítására). Olyan szabály viszont nincs, ami a mai egyházakat a törvény erejénél fogva egyesületté alakítaná, azaz a hatálybalépés másnapján is többszáz egyház működik majd. Az Országgyűlés általi (itt nem mondták milyen, tehát egyszerű többségű) elismerés kérésére viszont nincs véghatáridő, tehát a megszüntetést nincs mikor végrehajtani. Viszont ez legalább összhangban van azzal, hogy úgysincs hatásköri szabály arra, hogy ki szünteti meg jogutód nélkül ilyenkor az egyházat. (Itt igen szép példát láthatunk egyébként arra, hogy miért nem szabad alanytalan szenvedő szerkezeteket használni a jogszabályszövegekben.) A már elismert egyház megszűnésnél egyébként ugyanez a helyzet: sem az Országgyűlés hatáskörét, sem a minősített többség követelményét nem mondja ki a szöveg.
„6. § (1) E törvény alkalmazásában vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja.”
Az értelmezési problémák itt persze nem kodifikációs hibából származnak, minthogy feltehetően objektíve lehetetlen zárt vallásdefiníciót adni (igaz, olyan azért elképzelhető lett volna, ami biztosan nem zárja ki egyik nagy világvallást sem). Kezelhetetlen – és valószínűleg nem tiszta teológiai megfontolások alapján bekerült – elem viszont, hogy az erkölcstelen magatartás(i) követelményeket támasztó világnézet nem lehet vallás. Melyik erkölcsről beszélünk vajon, amely alkalmas minden vallás megmérésére? Működhet-e például magyarországi egyháza a többnejűséget elfogadó vallásnak?
„6. § (2) Önmagában nem tekinthető vallási tevékenységnek a a) politikai és érdekérvényesítő; b) pszichikai vagy parapszichikai; […] n) hitéleti tevékenységhez szükségesen túlmenő adatkezelési; o) szociális tevékenység.”
A (teljes szövegben tizenötös) bizniszegyház-ellenes felsorolás elemeit nem köti össze kötőszó, ezért az egyes pontok önálló, egymással logikai kapcsolatban nem álló jogi parancsok lettek. Ebből viszont az következik, hogy önmagában az ételosztás és önmagában a parapszichika ugyan nem lehet vallási tevékenység, de a kettő együttes vallássá minősítését a szöveg már nem zárja ki, holott nyilván nem ez volt a szándék.
„15. § (1) Az egyházi nyilvántartásba vételre irányuló kérelemhez csatolni kell a) tanításának lényegét tartalmazó hitvallását vagy legfőbb vallási tanainak összefoglalását; […] i) a személyi adat — és lakcímnyilvántartó hatóság által kiadott, a benyújtott adatok valódiságáról szóló igazolást.”
Így már érthető a Kormány magabiztossága: van egy hivatala, amelyik birtokában van a végső igazságnak. Több hasonló sutaság is maradt a szövegben, de messze ez a legviccesebb.
„Preambulum, második bekezdés: Az Országgyűlés - a lelkiismereti és vallásszabadság érvényre juttatása, a mások meggyőződését tiszteletben tartó és ennek biztosítékaként az egyházak önállóságának biztosítása, az állammal fennálló kapcsolatainak szabályozása céljából; […] az Alaptörvény végrehajtására, az Alaptörvény VII. cikk (3) bekezdése alapján, a következő törvényt alkotja:”
A szöveget valószínűleg nem csak mi nem értjük, de nem baj, mert ezt úgyse kell alkalmaznia senkinek. Kifejezetten értelmetlen mondat ez az egy van a szövegben, nyelvi hiba is csak egy-kettő: ezek jellemzően a szépemlékű zárómódosítóval kerültek be (ami elvileg arra lett volna, hogy javítson ilyeneket). Szóval ha csak a magyar nyelv szabályait nézzük, akkor bőven megvan a 95 százalékos találati arány, de csodálkoznánk, ha attól lenne egy törvény remekmű, hogy többé-kevésbé sikerült magyarul megírni.
A sopánkodó Alkotmánybíróság
Az Alkotmánybíróság hosszú (különvéleményekkel együtt 63 oldal) és fontos határozatot hozott tegnap, amelyben úgy döntött, hogy nem semmisíti meg sem az ő hatáskörét korlátozó, sem a visszamenőleges adóztatást lehetővé tevő alkotmánymódosítást. Az alábbiakban összefoglaljuk a határozat többségi álláspontját. Akit a különvélemények is érdekelnek, kattintson át a http://lexhungarorum.blog.hu címre, ahol minden alkotmánybírósági határozat rövidítését közzétesszük.
Számos indítványozó – köztük pártok, jogászprofesszorok, ügyvédek – kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg az Alkotmánynak a visszamenőleges adóztatást lehetővé tévő és az Alkotmánynak, valamint az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozására irányuló rendelkezéseit. Az indítványozók érvelése kétirányú: kiterjed egyrészt a hatáskör-korlátozás alkotmányellenességének, másrészt annak a megindokolására, hogy az Alkotmánybíróságnak van hatásköre érdemben elbírálni az Alkotmány módosítását.
Az alkotmánymódosítás alkotmányellenességét az indítványozók azzal indokolják, hogy az sérti az Alkotmány többi rendelkezését (elsősorban a jogállamiságot, illetve a tulajdonhoz való jogot), az Alkotmány szerintük érinthetetlen magját, illetve nemzetközi kötelezettségvállalásainkat. Egy indítványozó szerint az érdemi vitát nélkülöző gyors módosítás miatt az alkotmánymódosítás az alkotmánymódosítás formai szabályait sem tartották meg, ezért az alkotmánymódosítás közjogilag érvénytelen.
Az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta az alkotmánymódosítások közjogi érvényességét. Megállapította, hogy alkotmánymódosításokkal kapcsolatos eljárás formailag megfelelt az Alkotmányban, illetve a jogalkotási törvényben lefektetett eljárási szabályoknak. Az Alkotmánybíróság megfogalmazta ugyan aggályait a rendkívül gyakori, egyeztetéseket is nélkülöző eljárásban történő alkotmánymódosítások miatt, de megállapította, hogy ezen aggályokkal összefüggésben nincs hatásköre. Ennek alapján az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt.
"Precedens határozat született, amely — kimondva, kimondatlanul és minden bizonnyal akarata ellenére — abban erősíti meg az alkotmánymódosító hatalmat és törvényalkotót, ha valamit feltétlenül el akar érni, azt (akár előkészítetlen egyéni képviselői indítványok útján is), akkor azt emelje be az Alkotmányba. E precedens határozat nyomán minden ilyen esetben lábhoz tett, meg nem töltött fegyverrel áll majd az Alkotmánybíróság, s legfeljebb a rosszallását fejezi ki." - Kiss László különvéleményéből |
Az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta, hogy van-e lehetősége hatáskörét kiterjeszteni az Alkotmány és módosításainak felülvizsgálatára. A nemzetközi példák mind azt mutatják, hogy az Alkotmánybíróság szűk körben, akkor is csak az alkotmányozó felhatalmazásával vizsgálhatja felül az Alkotmányt. Ezzel összefüggésben – feltételes módban – megállapította, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése és az alkotmányellenesség alkotmánymódosítással történő orvoslása veszélyesen csökkenti a jogállamiságot és az alapjogok védelmét. Ennek ellenére is arra a következtetésre jutott, hogy az Alkotmánybíróság a jogállamellenes magatartásra nem reagálhat jogállamellenes magatartással, azaz saját hatáskörének – szintúgy alkotmányellenes – kiterjesztésével. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság válna alkotmányozó hatalommá és korlátlan hatalommá. Ez alapján az Alkotmánybíróság visszautasította az indítványt.
Az Alkotmánybíróság visszautasította, és nem vizsgálta érdemben az alkotmánymódosítás nemzetközi szerződésbe ütközésének kimondására irányuló indítványt, mert egyik indítványozó sem tartozott a felülvizsgálatot kezdeményezni jogosultak körébe, maga pedig hivatalból – a megsemmisítés elutasításával megegyező érvek miatt – nem kívánt eljárni.
Az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek az Alkotmány módosításával megegyező tartalmú rendelkezéseinek megsemmisítését az Alkotmánybíróság elutasította, mert annak megsemmisítésével az Alkotmányt magát vizsgálta volna felül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – a hatályos Alkotmány alkalmazásának kötelezettsége miatt – az alkotmánymódosítás azon rendelkezése is az Alkotmányból származott, amely szerint a folyamatban lévő eljárások tekintetében is alkalmazni kell az Alkotmánybíróságról szóló törvény új szabályait.
A határozathoz három párhuzamos indokolást és három különvéleményt fűztek. A többségi állásponttól eltérő vélemények közül kiemelnénk Stumpf István – és a hozzá csatlakozó, elnöknek a minap megválasztott Paczolay Péter – párhuzamos véleményét, aki a többségi álláspont finom kritikáit – az Alkotmánybíróság hatásköreinek formalista értelmezésével – megalapozatlannak minősíti. Bragyova András tartalmilag nem érvel a megsemmisítés mellett, az Alkotmány megváltoztathatatlan magja miatt azonban a hatáskör hiányában történő visszautasítással nem ért egyet. Kiss László ennél tovább megy, a mostani alkotmánymódosítást egyértelműen a jogállam lebontásaként értékeli, amelynek az Alkotmánybíróságnak megálljt kellett volna parancsolnia.
A határozat rövid kritikája
Az Alkotmánybíróság határozata körültekintő mérlegelést és alapos érvelést tartalmaz. A többségi döntés álláspontja meggyőző: még mindig jobb, ha a választott Országgyűlés lépi át az Alkotmányt és az alkotmányosságot, mintha ezt az Alkotmánybíróság teszi. Az Országgyűléssel szemben megfogalmazott kritika finomkodó (feltételes módban fogalmaz), de súlyos, ami arra utalhat, hogy az Alkotmánybíróság akár ki is terjesztheti hatáskörét, ha ez az alkotmányosság teljes körű felszámolásának megakadályozásához szükséges.
Mondhatnánk, hogy az Alkotmánybíróság a könnyebb utat választotta azzal, hogy nem vállalt éles – akár súlyos politikai válságot is eredményező – konfliktust az alkotmányozó hatalommal, de inkább – ebben a blogban ritkán látható optimizmussal – abban bízunk, hogy a korlátozott jogállamiság (és nem a magyar alkotmánybíráskodás) lesz múló emlék. Addig meg elsősorban azt lehet remélni, hogy a testület az alkotmányosság lényegét (így a jogállamiságból következő legalapvettőbb elveket vagy az emberi méltóságot) képes és továbbra is hajlandó lesz a különadós, a nyugdíjcsökkentéses vagy a következő hasonló eseti alkotmánymódosítással szemben is megvédeni. Azaz ha megsemmisíteni nem meri az alkotmánymódosításokat, legalább találjon nekik a lehetőségekhez mérten jogállami értelmezést, mint ahogyan az a különadós 70/I. § (2) bekezdése esetében megtörtént.
Mégis, többet vártunk ettől a határozattól. Ha a többségi álláspont végkövetkeztetését - azaz az alkotmánymódosítás érintetlenül hagyását - támogatjuk is, kritikusak vagyunk az ezzel összefüggő hatásköri következtetéssel. Az Alkotmánybíróság határozatában két összefüggő kérdést összemosott: nem lehet ugyanis független az Alkotmánybíróság alkotmánymódosítás-felülvizsgálati jogköre a módosítás tartalmától. Hadd idézzük Kiss László különvéleményének abszurd példáját: ha az Alkotmánybíróság soha nem semmisíthet meg alkotmánymódosítást, akkor kétharmaddal a rabszolgaságot is be lehet vezetni. Egyetértünk az indítványozóval, és egyes különvéleményekkel: az Alkotmánynak van olyan megváltoztathatatlan tartalma (az alapvető jogok elismerése, a népszuverenitás, a hatalommegosztás, a nemzetközi jog általánosan kötelező szabályai), amit alkotmánymódosítás sem írhat felül. Hatáskörének meghatározásakor az Alkotmánybíróságnak erre tekintettel kellett volna lennie. Helyesen ítélte volna meg, hogy a mostani alkotmánymódosítások ezt a lényeges tartalmat nem érintették, de a hatáskör megalapozásának kimondását ez annál inkább lehetővé tette volna. Előremutatóbb, átgondoltabb, jobb az az alkotmánybíráskodás, ami nem akkor teremti meg a hatáskörét, amikor azzal élni is kíván.
Ehelyett azonban az Alkotmánybíróság jogfejlesztése feltalálta a szignalizációs alkotmányvédelmet. Ez azt jelenti, hogy ha már az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre dönteni valamiben, de aggasztja a helyzet, akkor leírja, hogy aggasztja a helyzet. A szignalizációnak, szóbeli intervenciónak csak akkor van jelentősége, ha azok mögött - mint a jegybanki hatáskörök tekintetében - a fenyegetés beváltásának a lehetősége rejtőzik. Az Alkotmánybíróság viszont ezt a fenyegetést komolytalanná teszi azzal, hogy mellette kimondja, hogy nincs hatásköre súlyosabb döntést hozni. Az Alkotmánybíróság átveszi a Kormány alkotmányjogászi szakértőinek a szerepkörét, és csak tanácsot ad. Sopánkodik.
Ország, város, egyház
A mint Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, B mint Budai Szerb Ortodox Gyülekezet, C mint Chanbuddhista Egyház… Nem tudjuk, hogy hányan emlékeznek még arra a játékra, amelyben megadott kezdőbetűvel kellett a játékosoknak tulajdonneveket gyűjteni. Ha ezt a szelekciós megoldást használnák az egyháztörvény mellékleteinek elkészítői, akkor az még a jobb forgatókönyvek egyike lenne. A vásári alku komolyságát megszégyenítő előzmények után döntött ugyanis mára virradóra az Országgyűlés arról, hogy a jelenleg működő egyházak közül melyek működhetnek tovább jövő januártól. Az egyházi minőség megadásáról pedig egy harakiribe fordult huszárvágással az Országgyűlés kétharmados többséggel fog a jövőben dönteni: nyilván azért, mert a törvényalkotást már olyan magas szinten műveli a Tisztelt Ház, hogy kellett valami új kihívás.
A KDNP törvényjavaslatának rendes konzervatív alapállást tükröző céljai (az állami támogatások koncentrálása, a „bizniszegyházak” kiszűrése) érthetőek: vitatkozni lehet velük, de meglepődni felesleges rajtuk. Hasonló a helyzet a törvény hosszútávra szóló szabályainak tartalmával is: az – amúgy a „természetfelettire irányultság” kimondása miatt legalábbis értelmezési kérdéseket felvető – vallásdefiníció, valamint a húszéves „előszervezeti” (egyesületi) működés megkövetelése nem szükségszerű következményei az egyházbiznisz letörésének, hiszen ugyanezeket a szempontokat a jogállás helyett egy világnézetileg semleges államnak inkább az adómentesség és az állami támogatás feltételeinél illene érvényesítenie. Ennek ellenére – bár egyet nem értünk vele – mégsem mondható következetlennek az a konzervatív megközelítés, amelyik az egyház elnevezést és az azzal járó teljes belső autonómiát is „komolysági” feltételekhez próbálja kötni.
A végül kialakult eljárás azonban legalább annyira formabontó, mint a 120 órás őrizetbe vétellel történő eljárásgyorsítás. Az ezer főre emelni tervezett tagsági limit kikerült a szövegből, így objektív feltétel a húszéves folyamatos működésen kívül nem maradt. Ezért aztán az Országgyűlés minősített többsége, akihez utolsó pillanatban a bíróságtól került a hatáskör, tisztán politikai döntést hozhat majd arról, hogy mely szervezetek működhetnek egyházként. Ez meg – ahogy azt nagyon szépen mutatja a törvény megalkotása – garantáltan diszkriminatív és a vallásszabadságot sértő gyakorlatra vezet majd. Okozhat majd fejtörést annak alkotmányos és emberi jogi alátámasztása is, hogy jogorvoslat nemes egyszerűséggel nincs, azaz ha egy szervezet megfelel ugyan a törvényi feltételeknek, de nem kedveli a képviselők egyharmada, akkor nem lehet egyház, fellebbezni meg csak az Úristenhez lehet nem lehet.
Lista – ugyan kisebb jelentőséggel, de – kezdettől volt a törvényben, ám láthatóan nem tudott vele megbirkózni a kormánytöbbség. A továbbműködő egyházak nevesítése is csak addig lett volna törvényhozói rutinmunka, amíg az a történelmi egyházak körén belül marad vagy valamilyen más objektív kritériumot tükröz. A benyújtott javaslat azonban amellett, hogy az 1896. évi XLIII. törvénycikkre hivatkozva 13 egyházat (a katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok, a baptisták, az unitáriusok, illetve három zsidó felekezet és öt ortodox keresztény egyház), azaz lényegében a történeti egyházakat automatikusan továbbműködtettette volna, ugyanezzel a joghatással behozta még a 8 „jelentős közcélú tevékenységet ellátó” egyházat, valamint egy 24 elemű „vegyes” listát tartalmazó mellékletet. Már a jelentős közcélú tevékenység megítélése is szubjektív, de a harmadik kategóriáról mindössze azt lehet tudni, hogy a címe szerint az „országos lefedettségű, illetve világvallásokhoz kötődő, jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező további, az Országgyűlés által elismert vallási közösségek”-et tartalmazott volna. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy ide lehetett tisztán szimpátia alapján bekerülni. Sebaj, aki innen kimarad, az az eredeti javaslat szerint a bíróságtól kérhetett volna - igaz, csak a törvényi feltételek fennállása esetén - bejegyzést.Az esetlegesség gyanúját erősítette a benyújtott törvényjavaslat parlamenti sorsa. Ha csak a kormánypárti javaslatokat nézzük (bár színes epizód, hogy a Jobbik az ekkor még „második kategóriás” Hit Gyülekezete elhagyásáról név szerinti szavazást kért), akkor az első esemény, hogy Csöbör Katalin (Fidesz) elfogadott módosítója elhagyott egy ténylegesen nem működő egyházat a harmadik mellékletből, és kijavította az elírásokat az egyházak nevében. Történelmi pillanat volt a törvényalkotási eljárásban például a S[h]alom, a Kris[h]na vagy az [Á]Arya javítások átvezetése. Ugyancsak Csöbör képviselő asszony javasolt négy új egyházat a harmadik mellékletbe (jó érzékkel külön, ugyanis erről végül nem szavaztak), majd az Emberi jogi bizottság húzta ki ugyanezen mellékletből a Bet (Csöbör szerint Bét) Orim Reform Zsidó Hitközséget, és rakta be a Biblia Szól Egyházat.Aki azt hiszi, hogy ez kaotikus volt, az csak azért van, mert még nem látta a zárómódosítókat, amelyekkel csütörtök óta sikerült eljutni a teremtés első napja előtti állapot rendezettségéig. Először jött Fónagy János (Fidesz), aki át akarta rakni a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközséget a történelmi egyházak közé. Utána Harrach Péter és Lukács Tamás (mindkettő KDNP) egy sor további nyelvi javítás mellett benyújtotta ugyanezt, plusz a metodistákat is átsorolta volna ugyanoda. Majd jött Stágel Bence, és benyújtotta ugyanezt még egyszer (legalábbis ebben a részében, a mellékletet nem érintő részt most nem volt kedvünk összevetni). Következett Varga József (Fidesz), aki behozta volna a „jelentős roma támogatottsággal rendelkező” Szeretet Szövetséget a hármas mellékletbe. Majd jött Lukács Tamás (KDNP) és kihúzni javasolt 9 egyházat a harmadik mellékletből, azzal hogy ezeknek nincs meg a szükséges társadalmi támogatottsága. Az első zárós etap végén megérkezett Harrach Péter zárómódosítója, ami viszont 11 egyházat húzott volna ki ugyaninnen, a különbség a két muszlim közösség, őket Lukács még szerette, Harrach már nem.A káosz az Alkotmányügyi bizottság pénteki ülésén tetőzött, ahol a Kormány képviselője a legtöbb javaslatra nem tudott álláspontot mondani, de végül ennek ellenére csak Varga József módosítóját nem támogatta a bizottság, nem mervén elkaszálni a többit. Frappáns lezárása a történetnek, hogy ezután az összes többi zárómódosítót visszavonták előterjesztői, így egy ideig ez volt az egyetlen benyújtott módosító.
Végül a Fidesz-frakció vezetése személyében jött a csősz, aki kizavart mindenkit a málnásból. Hétfő este hat magasságában, majd háromnegyed tizenegykor a szavazásban elrendelt szünetekben ismét napirendre tűzte az Alkotmányügyi a törvényt, és egybegyűrte a visszavont zárókat, de innovációt éppen a mellékletben hajtott végre. Az lett a vége, hogy csak a tizenhárom első mellékletes egyház és a HIT Gyülekezete maradhatnak, de – ha jól értjük, mert a kapkodásban elég gagyi lett a végleges szöveg – akkor külön eljárásban a most kimaradt egyházak az Országgyűlés elismerését kérhetik a miniszteren keresztül a húszéves működési feltétel hiányában is, és akkor ők is bemehetnek a mellékletbe. A körülmények tehát ideálisak voltak arra, hogy megalapozatlan döntés szülessen, ráadásul az egyházak elismerésének országgyűlési hatáskörbe sorolása (tényleg mintha 1896-ban lennénk, csak az akkor egy modern törvény volt) garantálja, hogy a későbbi bejegyzések kapcsán is olyan jelentős teológiai és egyházjogi szakértők folytathassák le a vitát, mint Novák Előd vagy Lázár János.
A végeredmény tehát az, hogy az Országgyűlés deklarált és érvényesített elvek nélkül, látványosan esetleges egyedi mérlegelés eredményeképpen, végül az egyeztetések során a KDNP által megkötött megegyezéseket is felrúgva döntött az egyházi minőség fenntartásáról. Ráadásul mostantól mindaddig ugyanebben az eljárásban dől el az egyházak sorsa, amíg kétharmados konszenzus nem lesz ennek megszüntetéséről. Holott elvileg az egész szabályozás legfontosabb célja lenne, hogy az állami szervek ne szólhassanak bele vallási kérdésekbe. Úgy tűnik azonban, hogy a tiszta hatalmi szempontok még a kormánypártok számára fontos vallásszabadságot is felül tudják írni. A választott megoldás és a várható gyakorlat alapján, ha pedig ez nem lenne elég, akkor a jogorvoslat hiánya miatt Magyarország majdani strasbourgi elmarasztalása újabb ügyben valószínűsíthető.
