Atlatszo.hu
Az Így írnánk mi a facebookon
Hirdetés
Támogasd Te is az atlatszo.hu-t
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
98 % and counting
Lázár János frakcióvezető benyújtotta a különadótörvény harmadik változatára vonatkozó javaslatot: nagyon úgy néz ki, hogy előbb-utóbb negyedik is lesz, ugyanis a pénteki alkotmánybírósági határozat indokolásából az elvi megalapozáshoz csak a számára - relatíve - legkedvezőbb mondatokat válogatta ki a törvényelőkészítő.
Mostani állás szerint - az ellenzéki pártok mai, a Házszabálytól eltérést megalapozó vagy azt kizáró magatartásától függően - ma vagy néhány napon belül olyan törvényt fogadhat el az Országgyűlés, ami a 2010. január 1-je előtti juttatások visszaszerzésével más, nem adójogi eszközökkel sem próbálkozik, ugyanakkor két, ennek elkerülhetetlenségét kimondó alkotmánybírósági határozat után sem ad lehetőséget arra, hogy a visszamenőlegesen kiszabott különadó megfizetésére kötelezett személy bizonyítsa, hogy jövedelmét nem visszaélésszerűen szerezte. Igaz viszont, hogy van azért, ahol a törvényjavaslat eltér a minimumprogramtól: a 2010-ben országgyűlési képviselőként, alpolgármestreként és európai parlamenti képviselőként kapott juttatások valamiért nem esnek majd bele a különadós körbe.
Ráadásul az előkészítő - nyilván kényszerből - leszokott a felkészülési idő biztosításáról is: míg az eddigi két törvény akkurátusan a 'rendes' adójogszabályokhoz hasonlóan 45 nap felkészülési időt adott az eljárási kötelezettségek teljesítésére, addig most megfordult a helyzet: az alkotmánybírósági határozat (még előttünk álló, a napokban várható) közzétételével ugyan megszűnik a 2010-es évre vonatkozó fizetési kötelezettség, de ezt a törvényjavaslat mintegy 'szünetmentesen' anélkül kívánja visszaállítani, hogy bármilyen átmeneti szabályt adna arra tekintettel, hogy a 2010-es évre vonatkozó szja-bevallási határidőből, így a legtöbb érintett számára a különadó bevallási határidejéből is már csak napok vannak hátra. Persze ha sikerül a törvényt ma elfogadni, akkor annak kihirdetése akár be is érheti az AB-határozat közzétételét, de egy ezzel való trükközést nehéz lenne jogállami megoldásnak tekinteni.
Ma reggeli állás szerint így alakul a hányatott sorsú jogszabály közeljövője:
| 2010. novemberi különadótörvény | AB-döntés | új Lázár-javaslat |
személyi hatály | költségvetési szervnél, állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból alapított, fenntartott vagy működési támogatásban részesített más szervezetnél foglalkoztatott magánszemély, kivéve azt, akinek a jogviszonya megszűnését követő naptári naptól a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényben meghatározott saját jogú nyugellátás kerül megállapításra | nem érinti | + az országgyűlési képviselő, b) a polgármester, a főpolgármester, a megyei közgyűlés elnöke (ezeknél eddig se vitatta senki, hogy kötelezettek), az alpolgármester, a főpolgármester-helyettes, a megyei közgyűlés alelnöke, c) az európai parlamenti képviselő, kivéve azt, akinek a jogviszonya megszűnését követő naptári naptól a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényben meghatározott saját jogú nyugellátás kerül megállapításra. |
időbeli hatály | 2005. január 1-je után megszerzett jövedelmek | a már lezárt 2005-2009-es adóévekre alkotmányellenes, ezt követően akkor alkotmányos a visszamenőleges alkalmazás előírása, ha visszaélésszerűen megszerzett jövedelmekről van szó, és a jogalkotó lehetőséget biztosít az adózónak arra, hogy bizonyítsa: jogszerűen, visszaélésekről mentesen szerezte meg a jövedelmét | 2010. január 1-je után, az újonnan nevesített személyi körre (országgyűlési képviselők, alpolgármesterek, EP-képviselők), 2011. január 1-je után megszerzett jövedelmek nincs kimentési lehetőség a jogszerűen szerzett jövedelmekre |
mérték | a 3,5 millió forintot [állami vezetők, polgármesterek, (fő)jegyzők, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és felügyelőbizottságának tagjai esetében 2 millió forintot] meghaladó jövedelemrész 98 %-a | nem érinti | változatlan, de az újonnan nevesített személyi kör a 2 milliós kategóriába kerül
|
eljárás | a 2010-es és a korábbi évekre vonatkozóan a bevallás a 2010-es évre vonatkozó jövedelemre vonatkozó adókötelezettség bevallásakor történik | a visszamenőleges alkalmazás kiütése miatt a mostani bevallásra nincs szabály, az eddig megfizetett különadó visszajár | csak az országgyűlési képviselőre, alpolgármesterre és európai parlamenti képviselőre van eltérő szabály, így május 20-áig elvileg minden más érintett már a ma benyújtott szabály alapján vallana be és fizetne különadót |
frissítés a nap végére: A törvény egy minden pártra kiterjedő konszenzuson alapuló házszabálytól eltérés eredményeképpen elfogadva, az egyetlen érdemi változás, hogy az országgyűlési képviselők és barátaik is (a társadalmi igazságérzet kielégítése érdekében, fokozva a társadalmi igazságérzet eddig tervezett kielégítési szintjét) végül mégis 2010-től különadóznak visszamenőleg. A visszaperlést egyszerűsítő LMP-s javaslatot - a három ellenzéki párt támogatása ellenére - elutasította az Országgyűlést: nagyon mást nem tehetett, hiszen az hatályon kívül helyezte volna a különadót, a kormánypártok pedig nem fárasztották magukat azzal, hogy módosítót nyújtsanak be hozzá.
A visszaható 98% deleted
Az Alkotmánybíróság a mai döntésével megsemmisítette a "lelépési pénzek" 98%-os különadójának visszamenőleges alkalmazását. A döntés szerint nem kell bevallani és nem kell megfizetni a 2010. december 29-én éjfélig megszerzett, a különadó alapjául szolgáló jövedelem után az adót.
Abban, hogy mekkora mozgástere maradt a kormányzatnak a különadó ismételt, új törvénnyel történő kivetésére, az AB két idősíkot különböztet meg.
A határozat szerint a bevallással lezárt évek után visszaható hatállyal egyáltalán nem vethető ki adó. Ennek megfelelően az Országgyűlésnek nincs alkotmányos lehetősége arra, hogy adóztatási eszközökkel 2009. december 31. előtt megszerzett jövedelmekkel szemben fellépjen.
Az adóéven belül, a bevallással le nem zárt időszak tekintetében - a döntés szerint - akkor alkotmányos a visszamenőleges alkalmazás előírása, ha visszaélésszerűen megszerzett jövedelmekről van szó, és a jogalkotó lehetőséget biztosít az adózónak arra, hogy bizonyítsa: jogszerűen, visszaélésekről mentesen szerezte meg a jövedelmét.
A 2010. év rövidesen - legkésőbb május 20-án - bevallással lezárt évnek fog minősülni. Bár az elvi lehetősége megvan az Országgyűlésnek, hogy egy kellően differenciált törvényi szabályozással a tavaly megszerzett jövedelmek egy részét különadóval sújtsa, ezzel nem nagyon tud élni, hiszen napokon belül átcsúszik (illetve van akinél már átcsúszott) a 2010-es év is a bevallással lezárt évek közé.
Sokkal tisztább lenne, ha végre munkajogi alapon, a jóerkölcsbe ütköző juttatások semmissége miatt kezdene a kormányzat fellépni a "pofátlan végkielégítések" ellen. Kétségtelen, ez jogi aprómunkát igényel, mert minden egyes esetben külön-külön, bírósági eljárásban bizonyítani kell, hogy jogszerűtlen volt a kifizetés. De ezen a módon három évre visszamenőleg tudná visszaszerezni a százmilliós végkielégítésket, ugyanakkor nem zaklatná azokat a közalkalmazottakat, akik huszonöt év után kaptak összesen négymillió forint lelépési pénzt.
De van benne rendszer?
Az eddigi bejelentések szerint a Matolcsy György által bejelentett „bürökráciacsökkentő” csomag része lehet a munkavégzés időkeretére vonatkozó szabályok erősen munkáltatóbarát átalakítása: munkavállalók kötelező pihenőidejére vonatkozó szabályok oldása, a fizetett szabadnapok számának csökkentése, a szabadság igénybevételének szigorítása (bár a kedden közzétett, a feladatokat részletező, figyelemreméltóan idealista 1133/2011. (V. 2.) Korm. határozat a szabadság mértékének megvágásáról nevesítve nem szól). Ehhez képest a KDNP - ugyancsak kedden - törvényjavaslatot nyújt be Nagyboldogasszony napjának munkaszüneti nappá nyilvánításáról. Most akkor kell-e a munkában töltött idő mértékének a növelése a munkaerőpiac térségi versenyképességének megteremtéséhez, vagy sem?
Ezt a kérdést – a kormányzati apparátus inputjai alapján – a kormánypártok fogják megválaszolni. Azonban tehetik-e ezt megalapozottan, ha egyszerre vannak az asztalon ellentétes hatású javaslatok? Bármennyit is számolt ugyanis – a nyilvánosság számára ismeretlen módszertan alapján – a vállalkozói terhek azonnali 100 milliárd forintos, majd évente 400 milliárd forintos csökkentéséből a csomag szakmai előkészítője arra, hogy majd többet dolgoznak a munkavállalók Európa kialakítani tervezett legrugalmasabb munkaerőpiacán, ezt számolhatja újra. (Feltéve persze, hogy a nagyboldogasszonyos javaslat valóban komolyan vehető legalább annyira, mint testvére, a hosszú ideje a tetszhalál állapotában lévő, de le még nem írható vasárnapi zárva tartás.)
Az ehhez hasonlóan ellentétes irányba húzó javaslatok nem idegenek az elmúlt hónapok kormányzásától. A mindenkire egységesen irányadó nyugdíjkorhatár például szintén a Széll Kálmán-terv alapeleme, amit komoly konfliktusok árán is keresztül kíván vinni a Kormány, ám ez alóli kivételként fennmaradni látszik a hosszú jogszerző idővel rendelkező nők kedvezményes, néhány hónapja lehetővé tett nyugdíjazása. Holott a méltányolható szándék mellett is nehezen támasztható alá az, hogy ez legyen az egyetlen kivétel, tekintve például, hogy a nők várható élettartama hazánkban – az európai átlagot jelentősen meghaladva – 8 évvel magasabb a férfiakénál.
Ugyancsak a hidrafejvagdaló kormányhatározat kívánja még a nyáron elérni, hogy „a rugalmasabb foglalkoztatás érdekében a vállalkozások a lehető legalacsonyabb adminisztratív költséggel, illetve legkisebb kockázattal vehessenek fel és bocsáthassanak el munkavállalókat”. Ehhez képest a miniszterelnök által meghirdetett szociális konzultáció egyik kérdése a védett kor intézményének megteremtéséhez – valójában a határának 55 évre csökkentésére – kér társadalmi támogatást. Lehet, hogy a nagy terv része a kivétel-főszabály viszony, de a társadalmi hatások nyilván lázasan folyó vizsgálata során nagyon nem mindegy, hogy számíthatunk-e a két intézkedés együttes hatásaként – a 62 éves bírák után – az 54 éves munkavállalók tömeges kirúgására is, mert az esetleg érintheti mindkét javaslat racionalitását. Az pedig csak költői kérdés, hogy a konzultációban felvetett egyes megoldások gazdasági hatásait megvizsgálták-e. Ha nem, helyettesíthető-e egy számos tényezőt befolyásoló gazdaság- és társadalompolitikai lépés megalapozása a kérdőívet visszaküldők megérzésével? Ha igen, mellőzhető-e a mérlegelő polgárok tájékoztatása ennek eredményéről?
A bürokráciacsökkentés része a vállalkozásokat terhelő bírságok szempontjainak kiszámíthatóságát és az indokolatlan bírságok kiszűrését célzó felülvizsgálat is, amit biztosan nem segít, hogy az idei évre vonatkozó költségvetési elvonás a jelentős bírságbevétellel rendelkező hatóságokat rendre hátrányosabban érintette, így a hatóságok nagy része jelenleg bírságolási kényszerben működik. Persze ennek is lehet feloldása, de csak akkor, ha a természetes személyeket bírságolják szénné a környezetvédelmi felügyelőségek.
Az eljárási értelemben vett jó kormányzás szempontjából nem azzal van a baj, ha a főszabályhoz képest – a katolikusok, a családanyák, az idős munkavállalók vagy egyszerűen a politikai haszon kedvéért – léteznek kivételek még a sorsszerűen szükségesként kommunikált intézkedések alól is. Azzal viszont még a legjobb (és persze a legrosszabb) elgondolások is leronthatóak, ha az ellentétes hatású döntési javaslatok észrevétlenül keresztezik egymást. Márpedig e példák közül biztosan nem magyarázható mindegyik azzal, hogy a háttérben egyszerű halandó számára nem érthető módon, magasabb célok mentén összehangolt szándékok lennének.
117 iPad2 rendel
Államtitkári szintig iPad2 táblagépeket kapnak heteken belül (ha jól értjük, akkor használatra) az állami vezetők. Ez vagy jelentősen segíti a kormányzati döntés-előkészítés felső szintjeinek munkáját, vagy tovább nehezíti.
Ha jól számoljuk, összesen minimum 117 gépről van szó (a Kormány 10 tagja, 36 államtitkár, 8 közigazgatási államtitkár, 63 helyettes államtitkár), de ha a miniszterelnöki biztos, a kormánybiztosok és a miniszteri biztosok is kapnak (nekik amúgy államtitkári, illetve helyettes államtitkári juttatások járnak), akkor néhány tucattal több. Maga az intézkedést bejelentő kommunikációs államtitkár a mai hír alapján 120 géppel számol. A kormányzati informatikai kiadások tengerében egy bő 15 millió forintos tétel érzékelhetetlen, nem ezen áll vagy bukik a Széll Kálmán-terv sikere, így – bár nyilván csábító lenne ezt ellenpontozni a közszféra sokszor alapfeladatok hatékonyságát is érintő beszerzésstopjával – az erre költött adóforintokat önmagában e hír alapján nem siratnánk.
Ugyancsak nagyvonalúan túllépünk azon, hogy egy folyamatban lévő beszerzés tekintetében honnan lehet előre tudni, hogy iPad2-ket vesz a Kormány, ha a megrendelés volumene túllépi a közbeszerzési értékhatárt, és egyébként akkor is léteznek helyettesítő termékek, ha az adott eszköz képességei mindenben megfelelnek a beszerzés céljának.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mit tudnak kezdeni az iPad-ekkel az állami vezetők az NGM turisztikai helyettes államtitkárától a nemzeti erőforrás miniszteren át a miniszterelnökig (azon túl, hogy iPad-ot használni vagány dolog és mi is szeretnénk). Ehhez az előkérdés természetesen az, hogy milyen szintűek az érintettek felhasználói ismeretei (az eddigi közigazgatási elektronizálási kísérletek részben azon buktak el, hogy a felsővezetők nem kis része csak papíralapon volt hajlandó ügyeket kezelni), de azért abban talán mára bízhatunk, hogy ma már ezen nem múlhat a siker.
Mire jó?
A döntés-előkészítés elektronizálása rengeteg holtidőt spórolhat meg. Több hasznos időt tölthetnek a szakemberek az előkészítés érdemi feladataival, ha nem kell várni arra, hogy a véleményezésre megküldött változat és az észrevétel fizikailag is mozogjon az épületek között. Gyorsíthatja a szakmai reakciót, ha az állami vezető az autóból is szignálni tud, és nem naponta egyszer böngészi át az irathalmot.
Az ügyek távoli intézésében kiemelkedően hasznos nyilván az EU elnökségi félévben lett volna az iPad-flotta, de hát sajnos Steve Jobs lekéste az új termékkel ezt a lehetőséget (igaz, az alkotmányozásra azért befutott).
A különböző szintű egyeztetések során, így a kormányzati döntés-előkészítő szervek és a Kormány ülésein viszont még ennél is hasznosabb lehet: ha egyszerre lehet az asztalon a dokumentum minden korábbi változata, a viták leegyszerűsíthetők, a megállapodás részletei helyben megalkothatók.
Melyek a kockázatok?
A kulcs az iPad-ok érdemi hasznosításához és egy kiszámíthatóbb, felesleges adminisztrációtól mentesen működő kormányzáshoz az, hogy a döntés-előkészítés elektronizálása következetes lesz-e. Ez ugyanis nem csak, sőt nem elsősorban a miniszterektől és az államtitkároktól igényel szemléletváltást, hanem a papíralapú iratforgalom leváltását feltételezi.
Semmi értelme ugyanis számítógépet vinni a közigazgatási államtitkári értekezletre és a kormányülésre, ha az majd a kinyomtatott, száz példányban szétküldött, átlag fél iratfolyómétert kitevő előterjesztés-halom tetején pihen. Akkor pedig végképp nincs, ha (a minősített anyagok kivételével) maradnak olyan dokumentumok is a rendszerben, amihez elektronikusan nem lehet hozzáférni, mert például az ülés helyszínén osztja szét személyesen valaki a saját anyagát. Az iPad-osztásnak továbbá akkor van értelme, ha a kormányzati intranet teljes egészében integrálható az iOS alapú táblagépre. Mert annál nehéz kaotikusabb kormányülést elképzelni, mint amikor "Béla, a mailjeid között ne a kedd 19:23-kor küldött verziót nézd, hanem a 20:45-öset" felkiáltással próbálják a miniszterek rávezetni kollégáikat a helyes verzió megtalálására.
Ha az iratok elektronikus változata válik irányadóvá, a minisztereket pedig bizony meg kell tanítani az elektronikus aláírás alkalmazására, egyben meg kell előzni, hogy a papíron szét nem küldött tervezeteket – a központi sokszorosítás költségénél persze drágábban – kinyomtassák: ha bármelyik ponton szűk keresztmetszet marad a rendszerben, akkor nincs valós előrelépés. Óvja az ég a közigazgatást attól, hogy valaki egy döntés papíralapú, valaki pedig elektronikus változatára hivatkozzon!
És nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem: ha a könnyű átírogatástól csábítva a kormánytagok a kormányülésen kezdik újraalkotni a döntés tartalmát, akkor kárba veszhet mindaz a szakmai munka, amit a fizetett kormánytisztviselők előtte hozzátettek.
Nagyon hasznos tehát, ha a Kormány elektronikus alapra helyezi a működését, de ha az iPadosítás nem egy rendszerszintű szemléletváltás jól kommunikálható csúcsa, akkor nem jutottunk előrébb, mintha ugyanennyi iPod-ot osztottunk volna ki a zeneszerető állami vezetőknek.
Ps. A blog egyik szerzője korábban a kormányzati iratkezelésért is felelt. Ennek során kitartóan elhárította kollégái (a blog többi szerzője) unszolását a kormányülések elektronizálására. Egyrészt élénken élt az emlékezetében, amikor a szépemlékű IHM nekiveselkedett a megoldásnak, de a kormányüléstermi LAN-csatlakozók felszerelésénél és egy használhatatlan (na jó, nehézkes és nem felhasználóbarát) intranetes rendszer kifejlesztésénél nem jutott tovább. Másrészt komolyan tartott attól, hogy az elektronikus aláírás bevezetésével a miniszteri felelősség el fog veszni: a PIN-kód ismeretében a titkárnők fogják aláírni a miniszterek helyett az előterjesztéseket és rendeleteket. Harmadrészt a szemei előtt lebegett az, hogy az előterjesztéseket a miniszteri titkárságokon jó drágán papírra kinyomtatják, azt a miniszter végigjegyzeteli, az asszisztensek beszkennelik a papírokat, a kormányülésen pedig a miniszter nem találja meg a gépén az elmondandó észrevételt tartalmazó pdf fájlt. A kormányülés elektronizálása szerinte csak a vége lehet a teljes kormányzati döntés-előkészítést informatikai támogatással ellátó fejlesztésnek, ellenkező esetben csak egy szépségtapasz lesz, amit a kommunikációsok ragaszthatnak fel a kormányzati működés lágy alsótestére.
Bizalomjáték
Fogcsikorgatva hajtja végre a Kormány a kormánytisztviselők, illetve köztisztviselők indokolás nélküli felmentését kizáró alkotmánybírósági határozatokat. Már az sem az alkotmányosság feltétlen tiszteletét jelezte, hogy a megsemmisítés május 31-i időpontjáig zavartalanul folynak az indokolás nélküli kormánytisztviselői felmentések, de a nagypénteken benyújtott közszolgálati törvényeket módosító törvényjavaslat részét képező új szabályozási modell sem látszik lélekben azonosulni az AB egyszerű elvárásával, miszerint legyen biztosíték arra, hogy a köz- illetve kormánytisztviselőket ne lehessen önkényesen megfosztatni a hivataluktól.
Az alkotmánybírósági határozatok a minimális garanciák szintje tekintetében nem túl szigorúak, így lényegében bármely szabály alkotmányos lehet, amely legalább a magánmunkáltatók általi rendes felmondással szembeni védelem szintjét eléri. A Munka Törvénykönyve szerint a munkáltatói rendes felmondás indoka csak a munkavállaló képességeivel, a munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet. Ez ugyan meglehetősen tágnak tűnik, de a minél egyszerűbb jogviszony-megszüntetést célzó kormányzati törekvés szempontjából így sem veszélytelen, hiszen a munkaügyi bíróságok gyakorlata az okszerűség vizsgálata során esetről esetre dönt az indokok elfogadhatóságáról. Így aztán hasonló általános szabályok helyett – garanciális szempontokkal amúgy indokolható módon – részletes felmentési szabályokat kap a közszolgálat, de azok összessége alapján valószínűleg nem csak nekünk lesz az az érzésünk, hogy a kevesebb szöveg több védelmet jelentett volna.
A kötelező jogviszony-megszüntetés nyolc javasolt esete közül (nota bene: a nyugdíjkorhatár betöltése az ügyészek és a bírák esetével ellentétben nincs köztük, azaz továbbra is dönthet úgy a munkáltató, hogy nyugdíjast foglalkoztat) három érdemel ebből a szempontból figyelmet:
1. A tisztviselő hivatalára méltatlan: olyan magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy a betöltött beosztás tekintélyét, a munkáltató jó hírnevét, illetve a jó közigazgatásba vetett bizalmat súlyosan rombolja. Kétségkívül szükséges ilyen felmentési ok (bár azt szokás volt a fegyelmi eljárásban kezelni), de erősen kitágítja az alkalmazás kereteit az a szabály, amely szerint „[i]lyen magatartásnak kell tekinteni különösen azt, amely […] a hivatásetikai normák sérelmét eredményezi”. Ezt nehéz nem úgy érteni, hogy bármely hivatásetikai norma (nem tudjuk, hogy melyek ezek, de például ez biztosan az) sérelme azonnali felmentést alapoz meg, úgyhogy például a kormányablak türelmetlen tisztviselőjét az ügyfél jelen állás szerint ki tudná rúgatni. Érdemi és minőségi etikai szabályozás hiányában a kormánytisztviselő soha sem lehet biztos abban, hogy a magánéletének egyes extrém részletei nem minősülnek-e a munkáltató szerint méltatlansági oknak.
2. A tisztviselő munkavégzése nem megfelelő: a szakmai munka értékelése alapján a tisztviselő feladatait nem megfelelő színvonalon látja el. Természetesen ez sem nélkülözhető, azonban – minthogy egyszeri munkáltatói értékelés már megalapozhatja a felmentést – nyilván kiemelt jelentősége volna annak, hogy az ezt megalapozó szakmai minősítés objektív és megalapozott legyen. Ehhez képest aggasztó és biztosan nem alkotmányos, hogy az ezen az alapon megtett felmentést csak akkor vitathatná a kormánytisztviselő, ha „kizárólag jogi tények vizsgálata tekintetében, jogszabálysértésre hivatkozással – hibás vagy valótlan ténymegállapítások megsemmisítése iránt –” kér bírósági jogorvoslatot. Jól gondoljuk-e, hogy éppen a minősítés lényege, a szakmai munka színvonalának megállapítása nem vitatható?
A szabályozás emellett - valószínűleg nem kívánt mellékhatásként - jelentősen nehezíti a munkájukat valóban rosszul végző kormánytisztviselők elbocsátását. Míg 2010 előtt elég volt magát ezt a tényt bizonyítania a munkáltatónak, az új szabályozás szerint azt is alá kell támasztania, hogy egyetlen szabad munkakörre sem alkalmas a felmenteni kívánt közszolga. Vagyis ha a gazdálkodási főosztály vezetője nem végzi jól a munkáját (például az ő figyelmetlenségéből elszáll a szerv költségvetése), akkor ez nem elég a felmentéséhez: azt is bizonyítani kell, hogy takarítónőnek vagy gépkocsivezetőnek is alkalmatlan. Mivel pedig ilyen munkát addig nem végzett (vagyis a munkáltató nem tudhatja, hogy alkalmatlan lenne-e sofőrnek), nagy összeggel fogadnánk arra, hogy a munkaügyi bíróság nem fogja elfogadni jogszerűnek a felmentését.
3. A tisztviselő elveszti vezetőjének bizalmát: a bizalom elvesztésének indoka a tisztviselő „magatartásában, illetve munkavégzésében megnyilvánuló tény” lehet, amely a köztisztviselői törvény új 37. § (4) bekezdésében meghatározott szakmai lojalitási követelmény sérelmét jelenti.
„Ktv. 37. § (4) Az (1) bekezdésben meghatározottakon túl a köztisztviselő vezetői iránti szakmai lojalitással köteles ellátni feladatait. Szakmai lojalitás alatt kell érteni különösen- a vezető által meghatározott szakmai értékek iránti elkötelezettséget,- a vezetőkkel és a munkatársakkal való alkotó együttműködést,- szakmai elhivatottsággal történő, fegyelmezett és lényeglátó feladatvégzést.”
Azaz egyrészt ez a felmentési ok deklaráltan nem a tisztviselő magatartásán, hanem a főnöke ezzel összefüggő szubjektív értékítéletén alapul, s bár formálisan megjelenik mellette egy kötelezettségszegés, de a vezető iránti szakmai lojalitás ezen új tartalma mégsem lehetett eddig annyira immanens része a közhivatal viselésének, ha elvolt nélküle a köztisztviselői, sőt, a kormánytisztviselői törvény is. Ennyiben biztosan kevesebbet ad a szabály, mint a Munka Törvénykönyve adna, hiszen utóbbi nem ismer olyan felmentési okot, amely a főnök kirúgási szándékát ismerné el indokként. Ami pedig leginkább alkalmassá teszi ezt a felmentési okot az indokolás nélküli felmentés szellemének továbbvitelére, az az, hogy a mindennapi munkában a példaként kiemelt elvárások egymással konkurálnak.
Például ha egy kormánytisztviselő abban a (persze fiktív) helyzetben, amikor az általa kidolgozandó kormányzati intézkedés végrehajthatatlan és ésszerűtlen,- ezt nem jelzi vezetőjének, akkor feladatvégzése nem volt lényeglátó és szakmailag elhivatott.- a végrehajtás helyett jelzi kételyeit, akkor nem volt fegyelmezett,- ha pedig a döntési javaslat mellé pro domóban csatolja a fenntartásait, akkor azzal biztosan megsérti a vezetőivel való alkotó együttműködés kötelezettségét.
Tehát ezt a sapkát bárkire bármikor rá lehet húzni, így tippünk szerint ez lehet majd a sláger – a létszámleépítés ás az átszervezés mellett – a felmentési okok között.
Úgy látjuk tehát, hogy a közszolgálati jogviszony megszüntetése tekintetében bajosan lesz így meg az alkotmánybírósági döntések által megkövetelt minimális védelmi szint: a helyzet a formális indokolási kötelezettség visszaállásával számottevően javul ugyan, de a korlátlan munkáltatói mérlegelés fennmarad. Ettől pedig az egyes köz- ás kormánytisztviselők mellett a közigazgatás egészét is féltenünk kell, amely továbbra sem számíthat arra, hogy szakmai szint „alkotó együttműködésben” dolgozzon a vezetőkkel, hiszen a fennmaradó egzisztenciális fenyegetettség egyenes következménye marad a felelősséghárítás és a szakmai vélemény visszafojtása.
De hát mit is lehetne kihozni egy olyan felmentési szabályrendszerből, ahol a vezető szakmai értékei iránti lelkesedés hiánya automatikus felmentési ok, a jogszabálysértés pedig még csak meg sem jelenik az okok között?
A képet a mozaikcsalad.hu oldalról linkeltük.
