Hogy találjuk majd meg a fizetés nélkül lelépett albérlőnket?
A tegnapi posztra több olyan visszajelzést is kaptunk, hogy érdemes lenne több tartalmi érvet áttekinteni a Rogán-féle, Lázár János által is támogatott lakcímnyilvántartás-átalakítási javaslattal összefüggésben, és ez (bár három perc hírnév erejéig benne voltunk a tévében is) eddig nem sikerült. Lássuk tehát őket most.
1. Sokféleképpen meg lehet teremteni a hatékony állami működéshez szükséges személyesadat-hozzáférést, ami lehet alacsonyabb szintű is, mint a magyar. Viszont akár kötelező lakcím-nyilvántartás nélkül működik egy rendszer (mint a fakultatív személyivel működő francia vagy a személyit nem is ismerő brit vagy amerikai), akár kötelező dekoncentrált, helyi nyilvántartások vannak (mint a németeknél vagy a svájciaknál), akár van központi nyilvántartás (Ausztria, Hollandia, a skandináv országok és - valóban, ennyiben tényleg szocialista a "csökevény" - a teljes volt kommunista blokk), egy dolog biztos: legalább az adóigazgatás, a nyomozó hatóságok és az igazságszolgáltatás hozzáférnek a lakcímadatokhoz valamilyen forrásból. Hogy ez egy minden más célra is alkalmazható szupernyilvántartás-e (mint a svéd adóregiszter), informatikai hozzáférés a helyi nyilvántartásokhoz vagy egy-egy saját nyilvántartás, az már mindegy is. Az biztos, hogy ha szó szerint vesszük azt, hogy “az állam nem fogja nyilvántartani a lakcímünket”, akkor abból működő adó- és rendészeti igazgatás nem lehet.
2. A jelenlegi személyiadat- és lakcímnyilvántartásnak (SZL) jelenleg bő három tucat felhasználási módja van, a legtöbb adatkérő a lakcímadatot egyezteti/kéri le egyablakos rendszerben az SZL-ből, de ma ezen alapul a személyi igazolvány, a lakcímkártya, az útlevél és a jogosítvány kiadása, innen szerzi a név- és lakcímadatokat a sorkötelesek nyilvántartása, a tankötelezettség teljesítését vizsgáló oktatási igazgatás vagy a gépjármű-nyilvántartás is. A leginkább azonban (szeretjük-e ezt vagy sem, ez a tényleges helyzet) a rendőrség, a közigazgatási hatóságok és a bírósági rendszer alapoz rá, akik innen (és nem saját nyilvántartásokból) szerzik a tanúk, gyanúsítottak, eljárás alá volt ügyfelek címét. Mindezek alapján egyrészt a választási igazgatás oldaláról döntést hozni az SZL sorsa felől nyilván lehetetlen megalapozottan, másrészt ha hozzányúlsz a rendszerhez, akkor ezeket a folyamatokat egyesével végig kell szálazni-modellezni, olyan kérdésekre válaszolva, mint hogy ezentúl ki és mi alapján mondja meg nekem, hogy a százezres tartozást hátrahagyó, angolosan távozó albérlő hová költözött el. (Ma: rendőrség, SZL.)
3. Ha “nem esszük olyan forrón a kását”, és a megszüntetést úgy értjük, hogy az adatbázis csak jogilag dekoncentrálódik és szabdalódik szét, de minden mai funkciója megmarad (pl. a rendőrök vagy a NAV továbbra is kereshet benne), akkor valójában nem szüntetjük meg a jelenlegi nyilvántartást, csak duplikáltuk vagy megsokszoroztuk azt (jó eséllyel alkotmányellenesen), illetve az állam azonos szintű adatkezelése mellett a polgár dolgát tettük nehezebbé (mert ő viszont csak a saját helyi nyilvántartásával marad kapcsolatban).
4. Az intézkedés tökéletesen ellentétes az eddigi kormányzati folyamatokkal a területen. Egyrészt ugye minden komplexebb feladatott elvettünk az önkormányzatoktól, 2013 januárjától mennének át a járásokhoz az okmányirodák. Ennek a közepében eldönteni, hogy az okmányirodai funkciók jelentős része legyen mégis inkább önkormányzati feladat, nyilvánvalóan iszonyú többletköltség a járási reform költségein belül is. Másrészt a kormány (mint elődei) folyamatosan tolta bele a fejlesztési forrásokat a jelenlegi rendszerbe, aminek nyilván egy jó része most így pénz az ablakban (például konkrétan a Kormányablakban). Emelett az egyetlen kiemelt politikai projekt a területen az egységes állampolgári azonosító (‘Nemzeti Kártya’), ami elvileg előrehaladott előkészítés alatt áll, nyilván komoly pénzek elköltése után, amit alapjaiban renget meg, hogy az azonosításhoz szükséges lakcímadat nem egy helyről jön majd, hanem sokról. Nem lehetetlen létrehozni ezt így sem, de nyilván sokkal többe kerül, és meg kell változtatni az eddigi koncepciót.
5. Végül az igen szigorú (sokszor értelmetlenül szigorú) magyar adatvédelemből se következik az, hogy a mostani rendszer jogilag tarthatatlan lenne, olyannyira, hogy annak lényegét az AB mondta tollba a rendszerváltás után. Ehhez képest a ciklusban eddig a kormánypártok két dologhoz akartak a témában hozzányúlni: a totális adatközpontosítás irányába ható (bár megfelelő garanciákkal alkotmányosan működtethető), és nem az adattudatos, hanem a kényelmes polgár eszméjéhez igazodó Nemzeti Kártya-projektben (ez ugye egyelőre csak terv), illetve a Nemzeti Konzultációk kapcsán, ahol utólag legitimálta a teljes lakcímadatbázis kormány általi, politikai kommunikációs célú felhasználását. Ennek alapján a javaslat elvi alapjai sem állnak biztos lábakon.
Összességében: lehetséges a jelenlegi nyilvántartási rendszer átalakítása és (akár) részleges lebontása is, bár mi olyanról nem hallottunk, hogy bármelyik modern állam meglévő központi nyilvántartást akart volna megszüntetni. Ezzel szemben egy ilyen létrehozása az osztrákoknál tíz éve megtörtént, a briteknél, a franciáknál és a németeknél meg komoly terv, bár adatvédelmi elvi okokból ellenzik sokan. Az átalakítás azonban mindenképpen komoly egyszeri költségekkel jár, így a jelenlegi költségvetési helyzetre is tekintettel csak úgy érdemes elkezdeni gondolkodni rajta, ha összességében olcsóbb működést képes teremteni, és közvetett hatásaiban sem jár jelentős költséggel és/vagy hatékonyságromlással. Ezeknek az elveknek azonban az állami nyilvántartás helyébe kötelező önkormányzati lakcím-nyilvántartást bevezetni kívánó javaslat nyomaiban sem felel meg. Semmi nem utal ugyanis arra, hogy a magyar államigazgatás hatékonyabban működhetne szegmentált nyilvántartások alapján.
