Hiába a rekordszámú vétó, ha az elnök nem bírája, csak minőségi ellenőre a törvényalkotásnak.

A héten megérkezett Áder János hatodik és a hetedik politikai vétója is a Parlamentbe, amelyek ugyan érdemibbek az eddigieknél, de komoly nehézséget – már csak a műfajból következően is – egyik sem gördít a kétharmados kormánytöbbség elé. A településfejlesztési-építésügyi törvénycsomag és a költségvetési saláta visszaküldéséből arra próbáltunk rájönni, hogy mi az elnök tartalmi mércéje az aláírásnál, de nem sokra jutottunk.

Nyilván kevesen gondolták azt reális várakozásnak, hogy a visszaküldött törvényekkel egy aláírómappába került, a kaszinón kívüli nyerőgépeket statáriálisan betiltó szerencsejátéktörvény-módosítást vétózza majd ki Hans Kelsenbe ojtott Sólyom Lászlóként az elnök, csak azért mert az – a betiltott tevékenység társadalmi és bűnügyi kockázataitól függetlenül – mind az eljárás, mind a tartalom tekintetében példátlan módon korlátozza magánszemélyek alkotmányosan védett tulajdoni jogosultságait. Ezért aztán nyilván nem fair azt sem számon kérni, hogy két jóval kisebb súlyú hiba miért ért ugyanekkor vétót.

Az viszont talán valamivel reálisabb elvárás, hogy ha már az elnök eljut odáig, hogy a parkolási rendre vonatkozó szabályok miniszteri rendeletbe utalásánál kimondja az Alaptörvénybe ütközést, beidézve szó szerint egy oldalnyi alkotmányszöveget és önkormányzati törvényt, akkor kiderüljön valamiből, hogy miért maradt el – az Alaptörvény szerint ilyenkor kötelező – alkotmányossági vétó. A politikai ok persze kézenfekvő (az alkotmánybírósági eljárás időigénye komoly késlekedést idézett volna elő), de amikor az eddigi elnökök választottak a parlament iránti megértésből enyhébb fegyvert, akkor ezt valamivel (pl. az alkotmányossági probléma helyett tartalmi indokok hangoztatásával) alá is igyekeztek támasztani. (Az indítványok finoman szólva nincsenek túlírva, így az érvelés nem segít minket a válaszban: az építésügyi csomag visszaküldésének pontos oka például csak abból derül ki, hogy az elnöki stáb a beidézett alaptörvényi szakaszokból mely szavakat húzta alá.)

Mi mégis a másik, a költségvetési salátának a központosított illetményszámfejtést a nemzetbiztonsági szolgálatok és – minden szentnek maga felé hajlik a keze – az Országgyűlés kivételével minden központi állami szerv számára kötelezővé tevő rendelkezéssel kapcsolatos vétó tartalmán lepődtünk meg. A visszaküldés alapja ugyanis itt meg elég harmatosnak tűnik. A vétó ugyanis azon alapul, hogy a törvényjavaslat ezen eleme módosítóval került be (ami nem szokatlan a gázos dolgoknál), és a) nincs összhangban a bírói és az ügyészi jogállási törvény egy-egy rendelkezésével, illetve b) nem egyeztették az Állami Számvevőszékkel és a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósággal, bár ezt a jogállásukat érintő jogszabályok esetében a rájuk vonatkozó törvény előírja.

E két ok itt elég volt a vétóra, holott - ha fenn is áll a két felhívott törvénnyel való ellentét, ami nekünk nem egyértelmű - a kapcsolódó törvények egyidejű módosítása sokkal inkább kivétel a ciklus gyakorlatában, mint főszabály. Az ÁSz és a NAIH pedig nem elvi alkotmányossági szempontok érvényesítéséről maradt le az ügyben, hanem annak egyszerű jelzéséről, hogy ők a maguk részéről nem szeretnének központosított számfejtést. Így aztán hiába említ meg ez a vétó fontos dolgokat (hatásvizsgálatot kell készíteni a törvényekről, a jelentős törvényjavaslatokat a Kormánynak kell előkészítenie), végső soron az nem tesz mást, mint megvédi az érintett szervek különösebb elvi megfontolással aligha alátámasztható szervezeti érdekeit.

Ennek alapján, a korábbi vétókat is figyelembe véve mi most elég nehezen tudnánk tanácsot adni a törvény-előkészítőnek arról, hogy mire figyeljenek, ha el akarják kerülni a vétót. Az eddigiek alapján biztosnak látszik azonban, hogy nem a durva tartalmi alkotmányellenesség, hanem egyes, változatos jelentőségű eljárási hibák oldaláról fenyegethet veszély.