„A Kormány felhívja a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy legalább két jogszabályra kísérleti jelleggel készítse el azok közérthető megfogalmazású szövegváltozatát és vonja le a szélesebb körben történő hasznosíthatóságra irányuló tapasztalatokat.”

Nem, ezt nem mi írtuk. Ez komoly: a Kormány a Magyary Program Egyszerűsítési Programjának elfogadásáról szóló 1304/2011. (IX. 2.) Korm. határozat 5. pontjában adta ki ezt a feladatot Navracsics Tibornak. Azok számára, akiket eddig megkímélt az élet a közigazgatási nyelvtől, a lényegét úgy tudjuk összefoglalni, hogy a KIM-ben jelenleg valakik azon dolgoznak, hogy – 2012. június 30-ig – kettő (vagy több, ha még befér az időbe, tehát kettő) jogszabály szövegét úgy írják át, hogy azt egy átlagos szövegértési képességekkel rendelkező érettségizett polgártársunk is megértse. Nehezítésként közben azon is kell gondolkodniuk, hogy van-e gyakorlati haszna annak, amit csinálnak. Mindenesetre reméljük, hogy akkor sem változik az a jogszabályszerkesztési szabály, hogy minden jogszabályt közérthetően kell megfogalmazni, ha esetleg arra jutnának, hogy nincs tere a széles körben való hasznosíthatóságnak.

Túllépve a két kézenfekvő kérdésen – lehetséges-e ennyire leegyszerűsíteni egy jogszabályt? (legtöbbször nem, lásd posztvégi keretes anyagunkat), illetve törekednie kell-e rá tűzön-vízen át, ha kell, öreg kodifikátorok idegein táncolva egy igazságügyi miniszternek (igen) –, szembeötlő, hogy kormányhatározati pont született valamiről, amit bőven elég lett volna a hétindító megbeszélésen szóban (persze jegyzőkönyvezés mellett, hogy el ne felejtődjön) elintézni.

Az egyszerűbb jogszabályok ügyét – ahogy a nyár végén bejelentett, más ügyek mellett (a kommunikáció szintjén bizonyosan) elsikkadt tartalmi deregulációs program egészét – az ország hosszú távú versenyképessége és élhetősége szempontjából fontosnak tartjuk, így hát őszintén drukkolunk a sikeréért. Némileg riasztó ugyanakkor, hogy az öncélú bürokratikus működés milyen magas szintjéről árulkodik már maga a kormányhatározat is. Egy bürokráciaellenes program születése felett legalábbis rossz ómen, ha az eljárások egyszerűsítésének feladatkiosztása így néz ki:

„2. A Kormány felhívja a minisztereket, hogy a 1. mellékletben megjelölt és a felelősségükbe tartozó eljárások tekintetében
a) vizsgálják felül, majd annak alapján egyszerűsítsék a felelősségi körükbe tartozó eljárásokat a 2. melléklet szerinti egységes folyamategyszerűsítési módszertan és az ezt megalapozó képzés alapján, az adott ügyben eljáró szervek képviselőinek legfeljebb az Egyszerűsítési Program végrehajtásának idejére felállított szakértői munkacsoportok keretei között történő bevonásával;
b) a felülvizsgálatot és egyszerűsítést a mérlegelést nem igénylő eljárásokkal kezdjék;
c) készítsenek ütem- és intézkedési tervet az egyszerűsítés végrehajtására;
d) tegyenek javaslatot a Kormánynak az eljárások egyszerűsítéséhez szükséges jogszabályok módosítására azzal, hogy a módosítás során törekedjenek a közérthető szövegezésre.”

Ettől még a mellékletben nevesített 228 – nehezen követhető szempontok szerint meghatározott, ugyanakkor két év alatt a jelenlegi kormányzati működés mellett még így is kezelhetetlennek tűnő nagyságrendű – ügycsoportban akár történhetne is valami, a munkacsoport, valamint az ütem- és intézkedési terv ellenére is, ha a módszertan és a képzés elvinné a hátán a programot. Azonban sajnos már csak a képzésben bízhatunk, ugyanis a nem egészen egyoldalas „2. melléklet szerinti egységes folyamategyszerűsítési módszertan” tiszteletet parancsoló elnevezése ellenére inkább egy lóhalálában összedobott bevásárlólistára emlékeztet. A lényege több mint elgondolkodtató:

„Az eljárások egyszerűsítését úgy kell meg valósítani, hogy az alább felsorolt kimenetek közül
– az a)-tól a c) pontokban szereplők közül egyet, vagy
– a d)-től a h) pontokban szereplők közül legalább kettőt kell teljesítenie, továbbá
– az a) pont kivételével minden más eljárásnál a j) pontban foglaltat végre kell hajtania és az i) pontban foglaltat a logikailag összetartozó ügyek esetében kell végrehajtania:
a) az ügy megszüntetése;
b) az ügy összevonása más üggyel;
c) ügyintézési idő csökkentése;
d) ügyfél-hivatal közötti kommunikáció fejlesztése, ügyfélbarát tájékoztatás kiterjesztése;
e) az ügy folyamatának átszervezése;
f) az ügy elintézésében részt vevő szereplők számának csökkentése;
g) az ügy elektronizáltságának növelése;
h) az ügy dokumentációs és információs igényének csökkentése;
i) kézikönyv készítése a folyamatban részt vevő ügyintézőknek;
j) az ügyfelek számára rövid és közérthető ügyleírás készítése és nyilvánossá tétele.”

Először is örvendjünk annak, hogy a megszüntetett ügyek rövid ügyleírását nem teszik majd közzé (de kézikönyv lehet, hogy készül hozzá, ez nem egyértelmű). Másodszor viszont szörnyedjünk el azon, hogy az egyszerűsítés egy (uram bocsá', láttunk már ilyet más kormánytól is) agyatlan összevonással kipipálható, miközben lehet, hogy ezzel az ügyfél terhei nőnek. Merthogy egy dolgot nem irányoz elő a módszertan: annak kiszámítását hogy az egyszerűsítés pontosan milyen ügyféli terheket (pl. kieső munka- vagy szabadidő, közvetlen pénzbeli költség) képes megszüntetni, illetve megszüntet-e egyáltalán ilyeneket.

Kicsi az esélye annak, hogy e részleteket a miniszter ebben a formában álmodta meg, úgyhogy azt kell feltételeznünk, hogy a lényeg valahol a végrehajtást koordináló stáb környékén veszhetett el, ami hát megint csak rossz ómen. Ennek a projektnek a megfelelő koordinálásához ugyanis sok tapasztalt, lényeglátó, kritikus, ám a bürokráciában létezéstől meg nem csömörlött szakember közreműködése kéne, akik ráadásul megfelelően tudják motiválni az egyszerűsítést a hátuk közepére kívánó szaktárcákat.

Reméljük, hogy előkerülnek majd ők is, csak a kormányhatározatot még nem velük íratták. Ellenkező esetben a program következetes végrehajtása könnyen okozhat faék egyszerűségű, de kevésbé ügyfélbarát eljárásokat. Igaz, kézikönyv viszont minden ügyhöz lesz.

Egyszerű dal 

1. Egy sokakat érdeklő rendelkezés - átlagosan bonyolult - szövege:

„A Magyar Köztársaság területén lévő lakóingatlanon alapított zálogjog vagy a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény 44. §-a alapján vállalt állami készfizető kezesség fedezetével fogyasztóval kötött deviza alapú kölcsönszerződés alapján teljesített teljes előtörlesztés (a továbbiakban: végtörlesztés) esetén a pénzügyi intézmény – amennyiben a (2) bekezdésben meghatározott feltételek teljesülnek – a végtörlesztés forint összegének meghatározásakor svájci frank esetén 180 HUF/CHF, euró esetén 250 HUF/EUR, japán jen esetén 200 HUF/100 JPY árfolyamot alkalmaz.”

2. Mi ennyivel tudjuk egyszerűsíteni úgy, hogy a jogi tartalom azonos marad:

„A pénzügyi intézmény a fogyasztóval
a) a Magyar Köztársaság területén lévő lakóingatlanon alapított zálogjog vagy
b) a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV. törvény 44. §-a alapján vállalt állami készfizető kezesség
fedezetével kötött deviza alapú kölcsönszerződés teljes előtörlesztésekor (a továbbiakban: végtörlesztés) a forintösszeget 180 forintos svájci frank, 250 forintos euró és 2 forintos japán jen árfolyamon állapítja meg.”

3. Így már értené szinte minden devizahiteles, de az összes alapfogalom bizonytalanná vált:

„A pénzügyi intézménynél a fogyasztó a magyarországi lakásra terhelt záloggal vagy a 2005-ös költségvetési törvény alapján vállalt állami kezességgel garantált devizahitelt 180 forintos svájci frank, 250 forintos euró és 2 forintos japán jen árfolyamon végtörlesztheti.”