A ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztésről könnyű – és teljesen felesleges – elvszerűen vitatkozni. Hiába ért mindenki egyet azzal, hogy:
Aki súlyos bűncselekményt követ el, azt súlyosan meg kell büntetni!
Ne bocsássák szabadon azt, akiről megalapozottan feltehető, hogy újabb súlyos bűncselekményt fog elkövetni!
Az már világnézet kérdése, hogy van-e olyan bűn, ami után az ember nem érdemelhet meg egy második esélyt. Mi alapján válasszon azonban a politikai döntéshozó? Hogyan mérlegeljen a társadalom védelme és az egyén emberi méltóságának védelme között?
A legegyszerűbb az emberekre hallgatni. A magyarok halálbüntetést akarnak. A TÁRKI 2001-es kutatása szerint az emberek kétharmada (!) egyetértene a halálbüntetés visszaállításával. Persze valószínűleg hasonló arányban értenének egyet azzal a kérdéssel is, hogy „Akarja-e Ön, hogy a súlyos bűncselekmények elkövetői akár életük végéig is fizessenek kártérítést az áldozatoknak, vagy azok hozzátartozóinak?" A Nemzeti Konzultációban foglalt irányított kérdés pontosan ennyire manipulatív. Ezt jól mutatja az is, hogy az alaptörvény benyújtott javaslata már akkor tartalmazta a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, amikor még meg sem kezdték a kérdőívek feldolgozását. Mostani állás szerint az új alaptörvény "szándékos, erőszakos" bűncselekmények esetén teszi lehetővé a tényleges életfogyt kiszabását.
Az alkotmányjogászoktól is egyszerű választ lehet kapni. A Magyarországot kötő nemzetközi jogi szerződések tiltják azt, hogy a szabadságra bocsátás elvi lehetőségét is kizárja a bírósági ítélet. Az ugyanis az emberi méltóságot szükségtelenül nagy mértékben korlátozza. Fontos látni, hogy nem azzal van baj, hogy a szabadságmegvonás halálig tartson. Hanem azzal, hogy hosszú évtizedek után sem lehet még megvizsgálni sem, hogy az elítélt alkalmassá vált-e a társadalomba való visszailleszkedésre.
Ha meg szeretnénk találni a lehető leghatékonyabb szabályozást, célszerű egy kicsit történeti kontextusba helyezni a kérdést. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elnevezése sokat elárul. 1999-es bevezetésééig ugyanis az életfogytig tartó szabadságvesztés tipikusan nem halálig tartott, sokkal inkább hasonlított egy hosszú határozott ideig tartó szabadságvesztésre. „Évtizedekig egyetlen eset sem fordult elő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjában ne bocsátották volna tényleg feltételes szabadságra” – tudtuk meg Tóth Mihály büntetőjog-professzortól.
Az évtizednyi letöltött szabadságvesztés után bíróság vizsgálja meg, hogy a büntetés céljai (pl. az, hogy az elítélt ne kövessen el új bűncselekményt!) megvalósultak-e. A bíró teljes szabadsággal dönthet úgy, hogy az elkövetőtől további bűncselekmény elkövetése várható, ezért az köteles az életfogytig tartó büntetését tovább tölteni. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés is bírósági döntés: ezen vizsgálat kizárására.
Biztos, hogy egyes elkövetők az évtizedes szabadságvesztést hatására sem ’változnak meg’ annyira, hogy szabadon bocsáthatóak legyenek. De vajon mikor lehet ezt a legjobban megítélni? Az elítélés idején vagy az évtizedes szabadságvesztés után? És vajon nincs-e önmagában a szabadulás lehetőségének hatása a ’megjavulásra’, az elzárás idején a magatartására?
Nyilvánvalónak tűnik, hogy évtizedekkel az elítélést követően helyesebben lehet megítélni az elítélt személyiségét, várható magatartását. A differenciálatlan szabadon bocsátás azonban azt jelzi, hogy valami nincs rendben a szabályozással vagy annak végrehajtásával, ezt feltétlenül orvosolni kellene. De semmi okunk azt feltételezni, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárása bármennyivel is megalapozottabb döntés, mint a feltételes szabadságra bocsátás.
Mégis az új Alaptörvény – és a hatályos Büntető Törvénykönyv – szövege egy diszfunkcióra másik diszfunkcióval válaszol: olyanok számára továbbra is biztosítja a szabadon bocsátást, akik erre nem feltétlenül szolgáltak rá; és olyanok esetében is kizárja, akik talán ’megjavulhatnának’.
