Az előzetes letartóztatás időbeli korlátjának eltörlése vállalhatatlan, indokolatlan, de legalább nem is vezet sehova.
A határozatlan idejű ítélet nélküli fogva tartás nem felel meg az emberi jogi követelményeknek. Ezt most nem is a TASZ-tól vagy a Helsinki Bizottságtól idézzük a tegnap bejelentett fideszes törvényjavaslatra adott reakciókból, hanem Hafez Abu Saada egyiptomi emberi jogi aktivistától, aki az Egyiptomban elfogadott hasonló módosítást kritizálta két hete. Igaz, ott kétéves limitet töröltek el (nálunk négyévest), és az életfogytiglannal vagy halálbüntetéssel fenyegetett cselekményekre (nálunk a legalább 15 éves szabadságvesztéssel fenyegetett élet elleni bűncselekményeket mondta be Gulyás Gergely, akinek alkotmányjogászként újabb ordas alkotmányellenesség bejelentése jutott). Az igazi különbség azonban abban áll, hogy Egyiptomban Mansour ideiglenes elnök részéről Hoszni Mubarak ismételt börtönbe juttatása érdekében ez a lépés legalább a saját szempontjából megalapozottnak és szükségszerűnek mondható. Nálunk viszont kizárólag azért szűnhet majd meg a büntetőeljárás egyik fontos alkotmányos garanciája, mert ezzel egy konkrét ügy elbarmolása miatti felelősség megállapítása helyett végre ismét kiderülhet, hogy a törvény volt rossz, az Országgyűlés viszont gyorsan oda is csap rá egy nagyot a kalapáccsal.
Mert az tudvalevő, hogy nálunk a jogalkalmazó még akkor sem hibázik, ha az ároktői banda ügyében az egyébként elég nagyvonalú, az őrizetbe vételtől az elsőfokú ítéletig számított négyéves határidőből 2 év 4 hónapba telik a vádemelés (a kormányzati irányítás alatt álló rendőrség, illetve a független ügyészség munkája nyomán). Majd hónapokig nem történik semmi a DNS-vizsgálatokkal, mert az eredetileg kirendelt egyetemi laboratórium helyett egy új miniszteri rendelet miatt csak a – Kormány által irányított – Bűnügyi Szakértői és Kutató Intézet adhat ki szakvéleményt, ő viszont csak jelentős késéssel készül el vele, hiába kapott közben többszázezres rendbírságot az ügy miatt. Emellett az ügyet tárgyaló bírót közben áthelyezik a Kúriára, így a bizonyítás felvételét újra kell kezdeni.
Egy 12 támadásból álló brutális bűncselekmény-sorozat feltárásához persze idő kell, de egészen biztosak vagyunk benne, hogy sehol a világon, még a legbonyolultabb eljárási rendszerben sem négy év. Különösen nem kell ennyi Magyarországon, ahol minden évben gyorsul legalább egyszer a büntetőeljárás, legalábbis elfogadott törvények címe és indokolása által meghatározott a párhuzamos valóságban, ahova egyébként mi is szívesen költöznénk el.
Alkotmányossági, emberi jogi szempontból a korlát mellett nem is érvelnénk: aki eljut odáig, hogy létezik olyan, hogy valakit ártatlanul vádolnak meg (és megérti, hogy törvényt nem egy esetre hozunk, hanem a jövőre tekintünk vele), az úgyis tudja, hogy miért lehet fontos ez a garancia.
Aligha volt idő nemzetközi példákat nézni az elmúlt pár napban, de ha igen, akkor valószínűleg csak addig a két, amúgy helyes állításig sikerülhetett eljutni, hogy vannak olyan európai államok, ahol nincsen időbeli korlát, illetve hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság maga sem határoz meg olyan konkrét, ítélet nélküli fogva tartási időt, ami biztosan sértené az egyezményt. (Voltak már olyan ügyek, ahol négy évet jóval meghaladó előzetes is rendben volt.) Ha viszont ennél csak egy lépéssel is előrébb jutunk, akkor azt is látni fogjuk, hogy egyrészt az előzetes hosszának a cselekmény jellege, az elkövetők veszélyessége mellett a büntetőhatóságok megfelelő működésére is tekintettel kell ésszerűnek lennie, amit biztos nem segít, ha úgy megy négy év fölé az eljárási idő, hogy ebben hosszú inaktív szakaszok vannak. Így az objektív korlát eltörlésével a strasbourgi elmarasztalások kockázata bizonyosan jelentősen nő, amit az is jól mutat, hogy hogyan teljesítenek a csigalassú büntető igazságszolgáltatással rendelkező uniós tagállamok egymáshoz képest az Emberi Jogi Bíróság előtt (a jogi szabályozásról szóló információ innen és innen, az eljárások adatai a HUDOC-ról).
Itt nagyjából azt láthatjuk tehát, hogy ahol gyorsak a büntetőeljárások (pl. a svédeknél), ott természetesen mindegy, hogy van-e korlátja az előzetesnek, és a legtöbb olyan ország, ahol nincs ilyen korlát, az ebbe a kategóriába is tartozik. Ott viszont, ahol az eljárások elhúzódása miatt bukott ügyek nagy száma igen komoly (olaszok, lengyelek, franciák, görögök, szlovének) vagy komoly problémákat (a portugálok és Kelet-Európa fennmaradó része) mutat, ott a törvényi korlát hozzá tud járulni ahhoz, hogy legalább önmagában az előzetes hossza miatt ne kelljen az adott államnak kártérítéseket fizetnie.
Tudjuk persze, hogy választási kampány is van, és ilyenkor még nagyobb az igény a határozott hangú sajtótájékoztatókra, de ez sem mentség az ügyismeret nélkül, dühből született döntésre. Pláne, ha az ráadásul még rossz döntés is. Annak ugyanis éppen ideje volt, hogy egy elhúzódó eljárás végre átüsse a bulvársajtó és az abból tájékozódó politikai kommunikáció ingerküszöbét, de erre az egyetlen helyes válasz a késlekedést a konkrét ügyben okozó körülmények alapos vizsgálata, illetve az ügyhátralék felszámolására valóban alkalmas (jobbára pénzbe kerülő) intézkedések bevezetése lenne. Ugyanis a Fidesz által deklaráltan kiszolgálni kívánt társadalmi igazságérzetet és a potenciális bűnelkövetőkkel szembeni visszatartó erőt is az szolgálná jobban, ha négy éven belül mindig megszületnének az ítéletek. Ehelyett találgathatjuk majd azt, hogy a mostani módosítás miatt vajon hányszor kell majd eljárási hibák miatt elítélésük esetén is kártérítést fizetni súlyos bűncselekmények elkövetőinek a strasbourgi eljárásokban.
