Mekkora kárt okoz az országnak egy bevezetett, majd visszavont kisadó? Mennyit költöttünk arra, hogy beszedjünk, majd végül mégse szedjünk be egymilliárd forintot?

A példaadó magyar gazdaságpolitikából annyi biztosan megvalósult, hogy megrendelésre gyártjuk a tankönyvi példákat a közpolitikai szakkönyvekhez. Kár, hogy egyelőre csak az olyan negatív példák szakmai megítélése egyöntetű, mint a tavaly bevezetett katasztrófavédelmi hozzájárulás esete, aminek visszavonásáról a jövő héten dönthet  az Országgyűlés.

 Bonyodalom

 Mi sem gondoltuk volna, hogy egyszer majd a katasztrófavédelmi igazgatás bevételeiről fogunk posztolni, hisz ez első látásra nem tűnik érdekfeszítő témának (na jó, hosszabb megfigyelés után se). Így aztán nem csoda, hogy a katasztrófavédelemről szóló 2011. évi CXXVIII. törvény megalkotását tavaly ilyen mélységekig nem követtük, s ezzel valószínűleg mások is így lehettek.

 Így valószínűleg a közvetlenül érintett szakma kivételével kevesen tudhattak arról, hogy – a biztosítóktól eddig is beszedett tűzvédelmi hozzájárulás mellé – a törvény új céladót hozott létre. A 2012 elejétől fizetendő katasztrófavédelmi hozzájárulást a katasztrófavédelmi törvény szerint engedélyköteles üzemek egy része, illetve a veszélyes áruk tárolását, gyártását és feldolgozását végző gazdálkodó szervezetek (lettek volna) kötelesek megfizetni. A hozzájárulás mértéke az érintett tevékenységből származó árbevétel, ha pedig ez nem állapítható meg, akkor a teljes árbevétel 1 ezreléke. Az összeg negyedét a kötelezettnek nem kellett volna befizetnie, ha annak terhére biztonsági beruházást valósított meg.

 Azt gondolná az ember, hogy ez még mindig egy meglehetősen szűk kör, de a hozzájárulás beszedésére kijelölt – amúgy persze nem adóztatásra kialakított – Katasztrófavédelmi Főigazgatóság honlapján tett rövid látogatás eligazíthat bennünket arról, hogy ez mennyire nincs így. Már az gyanús lehet, hogy a Gyakran Ismételt Kérdések túlnyomó része a hozzájárulással kapcsolatos, de ha meg is nyitunk egyet-kettőt, akkor rögtön látszik a probléma későbbi eszkalálódásának oka is. Ebből a válaszból például nem csak az következik, hogy az ammóniás hűtőkört alkalmazó hazai élelmiszeripari üzemek fizetésre kötelezettek, hanem az is, hogy a hozzájárulás alapja esetükben a hűtött áru értékesítéséből származó teljes bevétel. Egy jelentős árbevételű cégnél ez mindjárt nem is olyan alacsony összeg, mint ami a sósav közúti fuvarozásának adóztatásából jönne ki.

 Kibontakozás

 Létrejött tehát egy klasszikus kisadó, amit nem az erre megfelelő apparátussal és szakmai háttérrel rendelkező adóhatóság, hanem egy nagyon eltérő profilú szervezet szed be. A fizetésre kötelezettek köre heterogén, az értelmezési kérdések számosak, a bevétel viszont relatíve alacsony: az idei költségvetési törvény indokolása szerint ezen a jogcímen a tervezésnél 1.030,0 millió forintot várt idénre a kormány. (Hogy ezt minek alapján számolhatták ki, az rejtély, hisz ezt megelőzően a BM nyilván nem kezelt arra adatot, hogy mekkora az érintett cégek árbevétele.) Ebből mindenesetre az következik, hogy a számítás 1000 milliárd forintnyi adóalappal számolt. Az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy az új közteher 1000 céget érintett, átlagban összesen 1 milliárd forint adóalap erejéig, és számoljuk végig, hogy a végrehajtás innentől mibe került az érintetteknek. A jogász/könyvelői/adószakértői munkaórát (szintén az egyszerűség kedvéért) kifejezetten jutányosan, nettó 10.000 forinttal vettünk figyelembe.

Ehhez adjuk hozzá, hogy az állami oldalon is bizonyosan legalább tízmilliós nagyságrendűeknek kellett lenniük a felkészülési költségeknek (több ezer munkaóra ügyintézői, több száz vezetői szinten, informatikai és nyomtatási költségek, adminisztráció), de jelentős költségnek kell elszámolnunk azt is, hogy a Kormány és az Országgyűlés (amely érdemben évente 200-nál több törvényjavaslatot nem tud megtárgyalni), a legfontosabb döntéshozó szervek véges munkaideje miatt más döntések szenvedtek emiatt késedelmet.

Mindezek alapján könnyen akkor arra juthatunk, hogy a) az adminisztráció költségei (még a egy bevallási és előlegfizetési, majd egy fizetési időszak lett volna hátra félévkor, illetve évvégén) nagyságrendileg elérik, de összességében valószínűleg meg is haladják a beszedett összeget, illetve b) már eddig is minimum százmilliós nagyságrendű a hozzájárulásra költött összkiadás az állami és a vállalkozási szférában együttesen. Egy olyan időpontban, amikor amúgy sem a vállalkozásoknak, sem az államnak nincs szabad tőkéje.

 Tetőpont

 Na, és ekkor jön el az a pont, amikor kiderül: az eddig elköltött pénz teljesen felesleges volt. Rogán Antal és négy képviselőtársa május 30-án – vélhetően engedve a közteherrel összefüggő vállalkozói tiltakozásnak – az idei évre is kiterjedően megszüntetni javasolják a katasztrófavédelmi hozzájárulást. Arról ugyan nem írnak az indokolásban, hogy hogyan pótolja az idei katasztrófavédelmi költségvetés a kieső bevételt, az általános indokolás lényegét azonban így is szó szerint idézzük, mert az igen tanulságos.

 A hozzájárulásra kötelezett vállalkozások számára — nem utolsósorban a fizetési kötelezettséget megállapító norma jogbizonytalanságot okozó szövege miatt — jelentős nehézséget okoz, illetve sok esetben teljesen lehetetlen annak meghatározása, hogy a teljes árbevételük mekkora részét képezi a katasztrófavédelmi hozzájárulás alapjának tekintendő veszélyes tevékenységből eredő árbevétel. […] A fizetési kötelezettség mindössze egy jelentős — a fizetésre kötelezettek gazdasági pozícióját rontó — többlet-költséget generál. A fizetési kötelezettséghez mindemellett pedig — részletszabályaira figyelemmel — rendszeres adminisztratív kötelezettségek (bejelentkezés, nyilatkozattétel, előleg-fizetés, hozzájárulásfizetés) is kapcsolódnak, melyek költsége sok esetben — kisebb vállalkozások esetén — aránytalanul magas a fizetendő közteher összegéhez képest.

 Szép gondolatok ezek, részben vagy egészben illenek még néhány jelenleg fizetendő közteherre. A kérdés az ügyben szerintünk nem is elsősorban az, hogy akkor most miből ellenőriz majd a katasztrófavédelem idén, sőt nem is az, hogy most örüljön vagy bosszankodjon az a cég, amelyik jogkövető módon végigadminisztrálta az elmúlt félévet. Az alapvető kérdés az, hogy ki a felelős a kormányzaton belül a döntési kudarcért, hiszen vagy a mostani vagy a tavalyi törvényalkotói döntés megalapozatlan volt. A politika persze valószínűleg ezúttal sem kapott az apparátustól megfelelő információkat, de kérdés, hogy egyáltalán volt-e igénye ilyenekre.

Megoldás nincs; mindössze a hazai kormányzás egy régi betegségét láthattuk tiszta formájában áldozatokat szedni.

Disclaimer: a posztban szereplő óraszámok és bérköltségek nyilván durva becslések, ha bárkinek - pl. az államnak - ennél pontosabb információ áll rendelkezésére, szívesen közöljük.