A következő Országgyűlés képviselői főállásúak lesznek. Ennek örülünk, de az öröm nem felhőtlen.

Egy helyes ügy

Eddig sem rejtettük véka alá, hogy támogatjuk a főállású képviselőséget, és mi is jó alkalmat láttunk a képviselői létszámcsökkentésben arra, hogy ez a váltás most meg is történjen. Ennek megfelelően tartalmazta azt a tavaly februárban publikált alkotmánytervezetünk, hogy az országgyűlési képviselő – a miniszterelnöki, a miniszteri és az államtitkári tisztség kivételével – más közhivatalt nem tölthet be. A kivételt az indokolja, hogy egy tiszta parlamentáris rendszerben adottnak tekintjük, hogy a kormányzati politikai csúcsposztokban megmaradhatnának a képviselők.

A többi közhivatal esetében azonban az álláshalmozást mindenekelőtt a személyes politikai hatalom (az elmúlt évtizedekben leggyakrabban polgármester-képviselők esetében megfigyelhető) végletes koncentrációjának, illetve a kezelhetetlen érdekkonfliktusoknak a megelőzése érdekében valóban indokolt kizárni. Az sem várható el a közszférában munkáltatói jogköröket gyakorlóktól, hogy az országgyűlési képviselőtől is megköveteljék – a javadalmazásért egyébként mindenkitől elvárt – teljes munkaidő ráfordítását.

Más a helyzet az eddig az állami szférán kívülről szabadon szerezhető munkajövedelmekkel: itt a korlátozás elvi oka mindenekelőtt az lehet, hogy a képviselői munka megköveteli a teljes munkaidő ráfordítását. Egy ilyen váltásnak is van értelme, már csak a jelenlegi mellékállásokat is végignézve: egy megyei kórház igazgatása, egy köztestület vagy akár egy komoly cég vezetése sem látszik olyannak, mint amit a képviselői teljesítmény színvonalának esése nélkül el lehetne látni. Végül itt is a korlátozás mellett szól az érdek-összefonódások megakadályozása. Bár tény, hogy ilyenek nem csak munkajövedelem kapcsán alakulhatnak ki. Mindezek alapján a profi képviselőséget, önmagában is tisztes megélhetést biztosító képviselői jövedelmek mellett, kifejezetten jó dolognak tartanánk.

Kell egy csapat

Tegnap az Országgyűlés meggyőző, bár sajátos összetételű többséggel elfogadta azt a módosító javaslatot, amelynek a következő Országgyűlés megalakulásától élő szabálya szerint „képviselő más kereső foglalkozást nem folytathat, és egyéb tevékenységéért – a tudományos, oktatói, művészeti, lektori, szerkesztői, valamint a jogi oltalom alá eső szellemi tevékenységet kivéve – díjazást nem fogadhat el”. A Bismarck nyakába varrt virslis idézet szellemében, miszerint „aki szereti a virslit és a törvényeket, az ne nézze végig, hogyan készülnek”, itt meg is állhatnánk, hisz az eredmény elvében helyes. Nehéz azonban szabadulni a gondolattól, hogy itt a folyamatokat irányító Fidesz frakció sokkal kevésbé elvek, mint inkább a következő ciklussal összefüggő személyi egyeztetések eredménye mozgatta. Az összeférhetetlenség kérdését ugyanis az Alaptörvény még tárva-nyitva hagyta, a paradigmaváltó változtatási javaslat pedig feltűnően későn került elő, hogy aztán szokatlan törésvonalakat alakítson ki a frakciók között. A jelenlévők kétharmadának szavazatához kötött döntéshez a fideszes szavazók nem lettek volna elegen, de a szinte egységes jobbikos igen szavazatok és az egységes mszp-s ’gombnemnyomás’ egyike is elég lett volna az elfogadáshoz, míg a KDNP, a LMP és a DK független képviselői nemmel szavaztak. Így aztán a jövedelemben nem kompenzált főállású feladatellátásból adódó bérfeszültség miatt (nem ok nélkül) aggódó koalíciós partnere helyett a Jobbik és az MSZP segítette ki a Fideszt.

Béláim, túltoltuk

Szembetűnő viszont, hogy a köztársasági elnök jogállásából átvett – a szellemi alkotásokból szerzett bevételeken kívül mindenre kiterjedő – tilalom túl lendületesre sikeredett, és kizárja miniszterelnök, a miniszterek és az ő politikai helyetteseikként  dolgozó államtitkárok parlamenti képviselőségét is. Semmi értelmét nem látjuk annak, hogy a választási győztes tucatnyi egyéni képviselői mandátumot adjon vissza azért, mert a miniszteri vagy államtitkári székbe ülők már nem lehetnek képviselők. Különösen arra tekintettel nem, hogy így a kormányzati pozíció vállalásával a képviselő a miniszterelnök kiszolgáltatottjává válik, hiszen négy évnyi biztos fizetést kell feladnia a bizonytalanért.

Ezt a parlamentarizmustól idegen megoldást (a briteknél például éppen hogy képviselőnek kell lennie a miniszterelnöknek) a javaslat zárószavazása előtt még lehet korrigálni, vagy akár tulajdonítható a szövegnek olyan alkotmánykonform jelentés is, amely a kormánytagság ingyenes ellátását nem zárja ki. Ez azért lenne nagyon jó, mert a miniszterelnökké választásukat, illetve miniszteri kinevezésüket követően – amúgy demszkysen, vagy legutóbb (még államfővé választásakor) schmittesen – lemondó kormánytagokkal nem hogy nem erősödne, hanem kifejezetten gyengülne a profizmus.