Lényegi visszalépésre készülnek a kormánypártok a nemzetbiztonsági szolgálatok adatkezelésének garanciái tekintetében: egy módosító javaslat felszámolná a külső jogszerűségi kontrollt a legérzékenyebb információk esetében.
„Ha elmondanám nektek, nem volna már titok” – énekli az URH, és dúdolja vele a jelek szerint a Kormány (és vele együtt a módosító javaslatot benyújtó dr. Kocsis Máté kormánypárti képviselő, az Alkotmányjogi és az Emberi Jogi Bizottság) arról, hogy mi a titoktartás aranyszabálya. A meglátás ésszerűségét titokbiztonsági szempontok alapján nehéz lenne vitatni, de ha bármi áron érvényesül, akkor az kiiktatja a titokvédelem külső felügyeletét.
Kocsis képviselő úr a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságot nemes egyszerűséggel elzárni javasolja a különösen fontos, egyszerű ombudsmanok számára nem hozzáférhető, de az adatvédelmi biztos által ma megismerhető, a nemzetbiztonsági szolgálatoknál keletkezett adatoktól. Azt a hatóságot, aki egyedül lesz (illetve így csak lett volna) képes hierarchián kívülről ellenőrizni azt, hogy a minősítések jogszerűek-e, így például – ad absurdum – nem egy kínos vagy jogellenes ügyet hivatott egy több évtizedes titkosítás leplezni. A módosítás ráadásul nem csak az egyedileg minősített adatokra, hanem meghatározott tárgykörökben - az együttműködő személyek listájától a külföldi szolgálatok által bizalmasan kezelni kért adatokig - minden iratra vonatkozik, így a szolgálatok egy kellemes automatikus korlátozásra hivatkozhatnak majd.
Az indoklást szó szerint érdemes idézni: „A módosító javaslat a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság adatmegismerési jogosultságát az alapvető jogok biztosára vonatkozó törvényjavaslatban foglaltakkal összhangban álló módon állapítja meg a kiemelt jelentőségű információkhoz való hozzáférés egységessége érdekében.” Az állítás értelmezését nagyban befolyásolja, megértését leegyszerűsíti, ha a „kiemelt jelentőségű információkhoz való hozzáférés egységessége” mint változó helyébe - a nemzetbiztonsági szolgálatokra vonatkozóan - bevezetjük a nullát, ugyanis a két szerv a szándék szerint egyformán nem ismerheti meg a ’kiemelt jelentőségű információkat’.
A Hatóság tehát nem láthatja például azt az iratot, amelynek megismerése az információforrás azonosítását lehetővé tenné vagy amelynek megismerése a nemzetbiztonsági szolgálatok külföldi partnerszolgálatok irányában vállalt kötelezettségeit sértené. Tehát ha megígérjük valamelyik partnerszolgálatnak, hogy mi nem adunk oda semmilyen iratot a Hatóságnak, akkor ez elvileg akár a szolgálatok teljes iratanyaga is lehet.
Fontos látni végül azt is, hogy mivel a felügyeletet végző hatóság nem lesz abban a helyzetben, hogy az irat ismeretében megítélje a kivételre való hivatkozás helyességét, a gyakorlatban az adatot kezelő szervek önkéntes jogkövetésén múlik majd, hogy visszaélnek-e a kivételre való hivatkozással. De nem csak ő marad elzárva az információtól: a Hatóság ugyanis az a szerv, aki a magyar jogrendben egyedül vitathatja a minősített adatok minősítésének helyességét és nyerhet bármilyen szinten betekintést a szolgálatok nem minősített irataiba. Ha ezt ő sem teheti meg (hiszen a felügyelő függ a számára szolgáltatott információtól), akkor megszűnt az adatok közérdekűségének teljessége: az állam egyes adatairól kizárólag az adatgazda jogosult rendelkezni.
Mindenesetre ezzel – a jogállás változása és az ezzel megnyíló személycsere mellett – a Hatóság és az ombudsman között létrejöhet az első érdemi különbség: a Hatóság az az ombudsman, akitől a nemzetbiztonsági szolgálatoknak nem kell túlzottan tartania.
